Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Más nyelven beszélünk

Egymás hitének a semmibevevése — s nem is mindig csak a vallásról van szó — sok gyermeket eltávolított már szüleitől.

„A szülő—gyermek kapcsolat megromlásában sok esetben a szemlélettel van baj. Ennek megvilágítására saját családomból veszem a példát.

Édesanyám él, egészséges, és még ma is, hetvenhárom évesen is rengeteget dolgozik. Tizenkét tagú cselédcsaládból származik, ezt föltétlenül tudni kell róla. Vallásos családból való, ő ma is vallásos, rendben van, ebbe bele senki nem szól. A vita köztünk nem emiatt van, hanem ... Minden szülőnek az a vágya, hogy gyermeke nálánál szebb, jobb, különb legyen és többre vigye az életben. Ez is rendben van. Csak kérdés, mi az a több?

Öcsémmel ketten vagyunk testvérek, már mindketten nagyapa korban. Nekem van is unokám, az öcsémnek még nincs. Édesanyánk — az egykori cseléd —a mai napig nem tudta nekünk megbocsájtani, hogy nem lettünk valakik. Szemében a valaki a doktorátusnál kezdődik — orvosoknál, ügyvédeknél szolgált. Én csak katonatiszt lettem, többszörösen kitüntetett pedagógus. A bátyám pedig csak technikus. Bányavidéken élünk, a fiam leérettségizett, és mert gyerekkorától él-hal a bányáért, vájár lett. Én büszke vagyok arra, hogy bányászt neveltem belőle. Nem így az édesanyám! Folyton szemrehányást tesz nekem, hogy az unokájából csak melós lett. Édesanyám bátyja azt mondta a fiának, az unokatestvéremnek: »Ha nem tanulsz jól, kitagadlak! Én nem akarom, hogy a kölykömnek istállószaga legyen!« És kitagadta a fiát, mert az annyira odavolt az állatokért, hogy állatgondozó lett belőle. Másik fiával se volt »szerencséje«, mert ez is csak a sofőrségig vitte.

Hogy mi, »fiatalok« valamennyien azt csináljuk, amihez kedvünk volt, amire készültünk, amit szeretünk — ez nekik semmi. Megvetően beszélnek a munkáról. S mindezt egy szocialista államban, ahol mindennek az alapja a munka. Mintha nem is ugyanabban az országban élnénk. Mindegyikünk mondja a magáét, és nem akarjuk megérteni egymást.

Cs. B. őrnagy.”

„Én 1898-ban születtem Kolozsváron Erdélyben mikor Erdély Románia lett áttelepültünk Budapestre azóta itt élek férjhez mentem nagyon rossz volt az uram 1960-ban eltemettem azóra teljesen magányosan élek 50 százalékos sérült a járásom nehezen látom el magam két fiút és egy lányt neveltem fel mindegyiket kitaníttattam a két fiam nagy pártember jó beosztásban dolgozik villájuk van az előkelő pártnegyedben a lányom a Szovjetunióban tanult egy litván férfihez ment férjhez a férjét és a négy kisfiát én még soha nem láttam nem jön haza látogatni teljesen elhagyott. A két pártvezető fiam gyakran jön nem mondhatom hogy nem nyitnak rám ajtót de fáj ha jönnek mert minden idegen több melegséget hoz mint ők nem tudunk miről beszélgetni pedig én 1945 óta tagja vagyok a magyar Kommunista Pártnak a szövődében én szerveztem be 70 párttagot és 160 emendéesz tagot és többször kaptam kitüntetést társadalmi munkámért a párttagdíjat most is fizetem mégse tudok pártvezető fiaimmal miről beszélgetni. A két unokámból értelmiségi lett szihológus vagy ilyesmi az egyik a másik könyv kiadóba dolgozik hoznak nekem névnapra virágot csokoládét de nem tudunk egymással miről beszélgetni, tehát az én esetem olyan hogy nem hálátlanoka gyerekeim nem követelnek tőlem semmit és mégis úgy érzem kár volt értük feláldozni az életemet mert olyanok vagyunk egymásnak mint az idegenek de már késő a bánat én azt hiszem a jólét cserélte ki őket mert ezelőtt húsz évvel még tudtunk miről beszélgetni akkor még nem voltunk egymásnak idegenek.

özv. G. A.-né”

49