Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Más nyelven beszélünk
Özvegy G. A.-né, ez a szegény kis öregasszony is csalódott a gyermekeiben. Pedig, mint írja, nem rossz gyerekek, nem hálátlanok, nem követelnek tőle semmit, sőt, gyakran meglátogatják. Mégis, úgy érzi, nincs közük egymáshoz. „Pártemberek, pártvezetők”, — írja a fiairól, majd hangsúlyozza, ő is régi párttag, ma is fizeti a tagdíjat. Egy országban élnek, egy párthoz tartoznak, mégsem értik egymást. Valószínű, hogy a korkülönbségből akad a két-korban élés. Mást lát az életből a nyolcvanhárom éves nyugdíjas asszony, és mást az aktív „pártember”. Anyjuk már csak éli, míg fiai maguk is alakítják-irányítják az életet. Mennyire él a néni a mában? — gyanítom, semennyire! Fiai pedig naponta küszködnek az új és egyre bonyolultabb feladatokkal. Ha erről beszélnek anyjuknak, az megért ebből egyáltalán valamit? S őket érdekli-e a századszor elmondott történet: „Hogyan alapítottam meg az emen- déeszt?” Ötvenkét éves falusi asszony leveléből: „Évek óta disznókat hizlalok, szerződéssel. A pénzt, amit értük kaptam, az utolsó fillérig félretettem. Úgy terveztem, hogyha a kislányom elvégzi az egyetemet és férjhez megy, bútort veszek neki. Amikor körülnéztem az üzletekben, kiderült, hogy nem árulnak manapság olyat, amilyet én elterveztem, hogy veszek. Ezért óriási pénzért egy kisiparossal csináltattam egy gyönyörűséges diófa hálószobabútort. (Egész életemben ilyenre vágytam!) És mit gondolnak, hogy fogadta a lányom az ajándékomat? Ahelyett, hogy örömében a nyakamba borult volna, sírva fakadt és azt mondta: Csak nem gondolja édesanyám, hogy én ezt az izét beteszem a lakásomba? Akkor se tenném be, ha beférne, de nem is fér be! Azóta semmi közünk nincs egymáshoz. Aki az édesanyja drága ajándékát ennyire semmibeveszi, az nekem többé nem gyerekem! Csalódott anya” A falusi édesanya is nagyot csalódott lányában. De mi volt a csalódás oka? Az, hogy nem vette tudomásul, gyermeke más korban él, mint ő. (Nem divat, tehát nem is kell egy huszonéves lánynak diófa hálószobabútor!) Mit tud ez az asszony a gyermekéről? Mit tud arról, hogyan él, milyen az ízlése, mi az értékrendje? Gyanítom: semmit. Mert ha tudna róla, nem ilyen nászajándékot vesz. A szülők nagy része abban a hitben él, hogy amit ő szeret, azt szereti gyermeke is. Ami neki tetszik, az tetszik a gyermekének is. Ami neki értékes, az értékes a gyermekének is. Amiben ő hisz, abban hisz a gyermeke is; ha ő vallásos, az a gyermeke is, ha ő kommunista, a gyermeke is az. Nem veszik figyelembe, nem akarják figyelembe venni, hogy gyermekük felnőtt ember, akinek önálló akarata, hite, ízlése, értékrendje, és érdeklődési köre van. Mindig, minden korban voltak gyermekeikben csalódott szülők. A gyermeki hálátlansággal teli van a világirodalom. Mégis, úgy érzem, ennyi csalódott szülő, mint amennyi Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas években van, még soha nem volt. Meggyőződésem, hogy nem lettek rosszabbak a gyerekek! A szülők sem váltak túlzottan követelődzővé. Ahelyett, hogy bármelyik felet vádolnám, vagy felmenteném, kénytelen vagyok összefüggéseket keresni. Mert nem hagyható figyelmen kívül az a nagy történelmi változássorozat, úgy is mondhatnám, forgószél, mely századunkban, de különösen a negyvenes évektől többször is végigsöpört Magyarországon. A gyerekek többsége — évszázadokig — a szülei által kitaposott ösvényen haladt. A parasztember gyereke — ha csak nem nyújtotta ki kezét érte a földesúr vagy az egyház, hogy néptanítót vagy papot csináljon belőle (e század elején csendőrt) — maga is paraszt lett. Abban a faluban, sőt abban a házban élte le életét, ahol megszületett. A szüleitől örökölt földön gazdálkodott, s többnyire ugyanazt termelte, amit az apja, 50
