Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Zám Tibor: Pokoljárás (Tragikomédia)
hogy az egészségügyi birodalom védnöksége alá vett. Ezt ne vállald ... Ha majd rád csukják a bádogláda fedelét, és a hűtőben feldarabol egy kórboncnok, öngyilkosságodat depressziós elmezavarra vezetik vissza, amely az idült alkoholistáknál köztudomásúan gyakori, holott. . . holott arról van szó, hogy a halálfélelmek alól megváltás a félelem nélküli halál. (A szőnyagpadlós szoba felé fordul, de közben meglátja a részegen tántorgó föjogászt; ruhája, inge gyűrött, piszkos, haja kócos. Lecsúszott, züllött, lumpen figura benyomását kelti.) FŐJOGÁSZ: (Monomániásan dünnyög.) Nem élem túl . . . nem élem túl . . . nem élem túl ... JÁKÓ: Mit, amice? FŐJOGÁSZ: Az egyetlen asszony, aki szeretett engem, elhagyott. JÁKÓ: Arról beszélsz, aki mindig lekéste a randevút, hogy növelje a tökgyalu eszmei értékét? FŐJOGÁSZ: Nem! Az egy riherongy volt és a többi is mind, mind. Együtt nem értek fel az én drága feleségem bokájáig. Ez az asszony tizenkét évi házasságunk alatt egyszer sem kérdezte meg, hova megyek, hol voltam, mikor jövök... Főzött, mosott, vasalt, öltöztetett engem, mert életelve volt, hogy a jó megjelenésű, jól táplált férj a feleség legnagyobb dicsősége. Belehalt volna, ha valaki hibát talál az eleganciámban. A lába nyomát is meg kellett volna csókolnom ennek az asszonynak, de nekem egy kedves szavam nem volt hozzá. (Zokogva ráborul Jákó vállára.) JÁKÓ: (Lefejti, eltolja magától.) De hát mi történt? Meghalt? FŐJOGÁSZ: Annál is rosszabb! Kurva lett! Megszökött valami lódoktorral vagy felcserrel! JÁKÓ: Ha igaz, hogy mindannyian Isten teremtményei vagyunk, színe előtt is egyenlők vagyunk, ezért nincs okod háborogni. A lódoktor állatokat, te meg embereket záratsz be a karanténba. (Hirtelen dühvei megrázza a főjogászt.) Zsoltot hány évre csukattad be, te szutykos kurafi?! FŐJOGÁSZ: Csak kettőre, de így is vége az egzisztenciámnak. Az ügyész megfellebbezte az ítéletet. JÁKÓ: (Megenyhülten.) Szedd össze magad! FŐJOGÁSZ: Összeszedném én, de szeretnék előbb teljesen szétesni. Van egy ötvenesed kölcsön? (Jákó szó nélkül átad egy százast.) FŐJOGÁSZ: (Sértett önérzettel.) Én csak egy ötvenest kérem! JÁKÓ: Ne figurázzál, amice . . . célozd meg a kés- dobálót, ahol teljesen széteshetsz. FŐJOGÁSZ: (Eltántorog.) Nem élem túl... Nem élem túl . .. Nem élem túl ... (Jákó bemegy a szőnyegpadlós szobába. Ott áll meg, ahol Lukács valamikori fényképe függött. A halott barátjához beszél.) JÁKÓ: Lukács, ha nem kellett volna meghalnod, most láthatnád azt a testben-lélekben megrokkant embert, aki önerejében bízva, nagy tettekre elszántan köszön el tőled. Egy sor nem sok, de annyit sem írtam. Mint majdnem mindig, most is pótcselekvésbe öltem a drága időt, és már fáradt vagyok kamatoztatni tehetségem maradékát. . . De még a silány örömök sem marasztalnak itt. Nem kívánom sem a nikotin- sem az alkoholmámort, és maholnap közömbös lennék a nők iránt. Ötven esztendőm mérlege: csömör. Marad utánam nyolc könyv meg egy félbehagyott dráma . Megmérettem . .. Ennyinek találtattam ... És most fordulj egy kicsit félre, mint ahogyan én is elfordultam akkor.... (A szőnyegpadlós szoba hátsó szögletében, ahol a tanya is látható, megjelenik Zsálya. Győztesként jön be. Szasszon, tarka blúz, szoknya-nadrág, füstszínű napszemüveg, míves válltáska. Miközben Jákó rálép az írógépre s megfogja a kötelet, Zsálya mosolyogva fejére teszi a gyászfátylat. Jákó hurokba dugott fejjel, kezét imára kulcsolva mondja a református Miatyánkot. A háttérből kórus énekli a 90. zsoltár dallamára a halottkísérő strófát. Az éneknek az Ámen-re kell befejeződnie.) Ima: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben Szenteltessék meg a te neved Jöjjön el a te országod, Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy itt a földön is. A mindennapi kenyerünket add meg minekünk ma, És bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. És ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen. Ének: Az embereket Te meg hagyod halni, És azt mondod az emberi nemzetnek: Légyetek porrá, akik porból lettetek. Mert ezer esztendő előtted annyi Mint a tegnapnak az ő múlása, És egy éjnek rövid virágzása. (Jákó az ámen után kirúgja maga alól az írógépet. A kórus is elhallgat. Néma csend. Jákó egy-két lengés után a talpára esik, vissza a szőnyegpadlóra; por, gipsz és maltertörmelék hull rá. A helyéből kiszakadt kampó medáliaként csüng a nyakán és lóg majdnem a köldökéig, ahogy a kötél föllazult. Zsálya leveszi a fekete fátylat, rátapos, s a legyőzöt- tek megalázottságával eltűnik a háttérben. Jákó bambán nézelődik, de annyira zavart, hogy képtelen azonnal értelmezni a nem várt fordulatot. Fejéről, ruhájáról tétován lesöpri a szemetet. Forgatja, szemléli, tanulmányozza a kampót. Lukács felé oldalazik vele.) 45
