Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Zám Tibor: Pokoljárás (Tragikomédia)
zációt, amelyben könnyebb kapni egy atombombát, mint egy telefonvonalat. (Sokadik próbálkozásra kicseng a telefon.) TÍMEA: Király Tímea. JÁKÓ: Végre, végre, végre! TÍMEA: Ne harsogj, nem én vagyok a nyertes szelvény! JÁKÓ: Nagyon örülök neked! TÍMEA: Valami baj ért, hogy ilyen nagyon örülsz nekem! JÁKÓ: Annak örülök, hogy téged nem ért baj. TÍMEA: Veled örülök. JÁKÓ: Veszélyben vagy, Tim! TÍMEA: Engem tenyerén hord az Isten! Nem te mondtad! JÁKÓ: Az az idő elmúlt. Veszélyben vagy! TÍMEA: Honnan tudod! JÁKÓ: Nem mindegy! TÍMEA: Neked agyadra ment a kőművelés. El kellene utaznod valahova . . . pihenni. JÁKÓ: Elutazom . . . Talán messzire ... És hosz- szú időre ... Pihenni. De ígérd meg becsületszóra, hogy mindig megadod az elsőbbséget, csak teljesen tiszta helyzetből előzöl, mielőtt forgalmi sávot váltanál belenézel a visszapillantó tükörbe és sohasem autózol szembe a nyilakkal. TÍMEA: (Üdén, magabiztosan kacag.) Az egész KRESZ-t megígérem Neked, kétezer-ötvenig a későbbi módosításokkal együtt. JÁKÓ: Hidd el a te hullajelöltednek, hogy veszélyben vagy! TÍMEA: Hagyd ezt! JÁKÓ: Onnan tudom, hogy . . . TÍMEA: Unom a rögeszméidet! (A vonal túloldalán kattanás. Kintről fékcsikorgás, járművek összeütközésének hangja és bántóan élesen vijjogó sziréna. Jákó tehetetlenségében és dühében földhöz vágja a telefont. Középre tántorog.) JÁKÓ: A dögnagy kamion-állat előtt talán átcsúszhatott volna még a csöpp kis bogárhátú, de a sofőr profi volt, világjáró volt és éppen akkor tojást szállított. Egy kicsit sem húzta el a kormányt, és tudta mennyire szabad fékezni, hogy ne kockáztassa a saját testi épségét és az értékes rakományt. Neki volt elsőbbsége. Tímeából . . . újsághír lett. (jákó teljesen mélyponton van. Szeme üvegesen mered a semmibe, sután gesztikulál. Testét a görbe bot tartja álló helyzetben. Zsálya kétszer is elsétál előtte, de nem látja. Végül Zsálya úgy áll szemben Jákóval, hogy nem lehet nem észrevenni.) JÁKÓ: A negyedik zár fel van szerelve! ZSÁLYA: Igen. JÁKÓ: Akkor megyek és megtörnöm. ZSÁLYA: Beszéljünk előbb . . . Tárgyaljunk. jÁKÓ:Akkor is megyek... és leteszem a botot... Emlék. Ez az én apai örökségem. Méltatlan vagy arra, hogy a hátadon eltörjem, ha felpaprikázol. (Beteszi a botot az autóba, leül Zsályával szemben.) ZSÁLYA: Megmondanád azt a szót, amely magába foglalja a gyűlölet, a megvetés, az undor jegyeit, hogy aztán megírhassam neked? JÁKÓ: Ha elköltözöl e városkából, nem azért jöttél ide, hogy szókereső társasjátékot játsszál. ZSÁLYA: Nyertél. A harmadik emeleti házaspárral elintéztem a lakáscserét. (Iratokat tesz az asztalra.) Az iratokról már csak a te aláírásod hiányzik. JÁKÓ: (Nagyot nevet, az iratokat széttépi s visszadobja Zsálya elé.) Ebből a csereberéből pedig nem lesz semmi. ZSÁLYA: Hát nem te mondtad, hogy neked az egyszobás vagy a garzon is megfelel?! JÁKÓ: Igen, én mondtam, de akkor egyenlő partnerekként tárgyaltunk. Ha te „birtokon belüli” pozícióból elutasítottad az én kölcsönös érdekű ajánlataimat, most vert seregként, le- győzöttként arra formálsz jogot, hogy egyenrangúnak tartsalak?!... Ez, mamuska, nem megy. Történelmietlen! Mindig az erősebb kutya... diktálja a békét. ZSÁLYA: (Kezét tördeli, kétségbeesett.) Gonosz vagy ... nagyon gonosz vagy . .. JÁKÓ: Hogyne lennék az, hiszen elütöttelek attól a 40—50 ezer forinttól, amit a cserepartnertől kapnál. Különben vállalom a gonosz minősítést, mert nagyon megadtam az árát. De van olyan sejtésem, hogy ha a pótvizsgán is megbuksz anyaságból, nekem kell beiratkoznom a szülők iskolájába. Ha erre sor kerül, a pártatlan közvélemény szigora enyhül irántam. Akkor az „előrelátó” apa, az „okos” apa minősítést fogják beírni az ellenőrző könyvecskémbe. ZSÁLYA: Húszezret kérek. JÁKÓ: Tízezret kapsz ... De csak ha azonnal nyilatkozol. Ha ajánlatomat elveted, máris megvásárolhatod a következő zárat. ZSÁLYA: Mikor adod a pénzt? JÁKÓ: Amikor a kulcsokat hozod. ZSÁLYA: Holnapután délben ugyanitt. Addigra elhurcolkodom. A zártömést abbahagyod. JÁKÓ: ígérem. Válás közös megegyezéssel, a perköltségek megosztásával. ZSÁLYA: Elfogadom. JÁKÓ: A névviselési jogodról lemondasz. ZSÁLYA: Nem óhajtok özvegy Jakobovicsné lenni. JÁKÓ: Olyan sokáig úgysem lennél. Tudod, mi történik veled? Férjhez mégy, ismét rossz házasságot kötsz és csak egy évvel élsz túl engem. Méhrákban fogsz meghalni, harminchét éves korodban. (Zsálya viszolyogva, borzadva elrohan. Jákó fölénye, „összeszedettsége” azonnal elmúlik, szétomlik. Monológját fásult tárgyilagossággal kezdi, egyes szám második személyben.) JÁKÓ: Ha az ember nem beszél arról, hogy az elmúlás gondolatával foglalkozik, azért jó, mert senkinek sem okoz lelkifurdalást. Te, Jákó, nem okozol, mert mire megérett benned a szándék, akkorra kiürült körülötted a világ. Senki sincs, akit gyógyíthatatlan lelki nyavalyáddal megterhelj. Érdekeid úgy fordultak visszájukra az emberi kapcsolatok rendjében, hogy örülnöd kellene, 44
