Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Zám Tibor: Pokoljárás (Tragikomédia)
ség azonban egyensúlyba kerül, amit a bíróság utólag jóváhagy, mert bérlőtársként egyenlő jogotok van a lakás használatára. JÁKÓ: Ordibálás, verekedés, rendőrség, Jaj! ... És honnan vegyek két embert, aki a betöréshez asszisztálna? FŐJOGÁSZ: Hát akkor dugdosd meg! JÁKÓ: Zsályát?! FŐJOGÁSZ: A zárat. JÁKÓ: Kizárni a lakásból! Bezárni a lakásba! Hogy ne tudjon bemenni, hogy ne tudjon kijönni! Óriási ötlet! De nem lesz belőle baj? FŐJOGÁSZ: Hát a zár meg Zsálya bizonyára kikészül. JÁKÓ: Igyál meg a kontómra egy fél Napóleont. FŐJOGÁSZ: Kettőt iszom, amice. (Elmegy.) (Jákó bólint, középre jön, kotorászik a zsebében, s a talált zártömő dolgokat leltározza.) JÁKÓ: Egy grafitdarabka, egy ólomlemezke, egy gemkapocska. . . Ha az ember aljasság ellen kényszerül csatára, ne legyenek olyan illúziói, hogy a tisztességes viadal szabályai szerint győzhet. (A szőnyegpadlós szoba ajtajához lopakodik, hallgatózik, megtörni a zárat, közönyösen előrejön, felmutatja a botot.) íme, az én atyai örökségem. Az ismerősök és barátok gyakran megkérdezik, hogy miért járok bottal. Azért, mondom nekik, mert el akarom törni. A kíváncsiakat, a kétlábon járó hirdetőoszlopokat ez a válasz nem elégíti ki. Nekik azt is megmondom, hogy a feleségem hátán akarom eltörni a botot,... Híre van, hogy Jákó megőrült. . . bottal jár és vérben forog a szeme. (Az előtérben megjelenik Zsálya. Szasszon, füstszínű napszemüveg, szoknya-nadrág, spárgaszandál. Jákó Zsálya felé fut.) JÁKÓ: Gyere csak, mamuska! Egy hete várom az alkalmat, hogy megvalljam az irántad való érzelmeimet! (Zsálya megfordul, elrohan.) JÁKÓ :Holnapisnap lesz. (Az előtér közepére jön.) Lehetséges, hogy Zsolt barátomat bevarrják egykét évre. A gumiparagrafust akarják rákenni. „Nem a látási, közlekedési és útviszonyoknak megfelelő sebességgel vezette gépjárművét. . .” Az történt, hogy a rövid és keskeny utcában bicikliző öregember a két egymással szembejövő autó közé szorult volna, de mindkét kocsi megállt. Zsolt még ki is szólt az ablakon, mert húsz éve kezeli az öreget, hogy „Na, Tóth bácsi, döntse el gyorsan, hogy melyikünkkel akarja magát el- üttetni, mert mennénk aztán a dolgunkra.” A következő pillanatban az öregember beleütközött Zsolt Zsigulijába, felborult és a járdaszegélyen szétcsapta a kókuszt. A másik úrvezető terhelő vallomást tett: „a velem szembe jövő gépkocsi mozgásban volt az ütközéskor.” A tanú azért vallott így, mert notórius táppénzcsaló volt, de a barátom mindig lebuktatta. Legutóbb arra jött rá, hogy „betege” művileg produkálja a véres vizeletet. Fütyülőjéből ereszti a pisit, s felszúrt ujja begyéből csöppenti hozzá a vért. . . Hát nem jó?... Adva van egy orvos, aki védi a törvényt és egy törvényszegő juttatja börtönbe! (Jákó a szőnyegpadlós szoba ajtajához oson. Befelé fülel. Csavarhúzóval kis fémdarabkákat pöcköl két zárba. Visszajön az előtérbe.) JÁKÓ: Most megkérdezem az én drága pszichiáterem véleményét, hogy mennyire megbízható tárgyalópartner egy szemcsésre összetört neuropata nő . . . Avagy nem kell-e porrá törni, hogy megbízható legyen? . . . (Gondolataiba merülve megy át az előtéren, amikor az ápolónő megszólítja.) ÁPOLÓNŐ: Ha pszichiáterünkkel akar beszélni, hiába fáradt. JÁKÓ: Nincs itt? ÁPOLÓNŐ: De itt van. Az utolsó kórteremben fekszik a fűtőtest mellett. JÁKÓ: Beteg? ÁPOLÓNŐ: Teljesen beszűkült. Etetni, itatni kell, s naponta tisztába tenni, mert maga alá csinál. JÁKÓ: Nem értem . . . Egyszerűen nem értem. ÁPOLÓNŐ: Azzal kezdődött, hogy egyre több idegen szót használt. Azzal folytatódott, hogy a saját lánya helyett egy fiúgyermeket húzott haza az óvodából. És azzal tetőzött, hogy nem fogadott el pénzt a betegeitől. Akkor a felesége kihívatta a mentőket. Meg akarja nézni? JÁKÓ: Nem. Nem nézem meg. (Jákó a szőnyegpadlós szoba ajtajához lopakodik. Rutinosan megtörni a három zárat. Amikor megfordul, megtorpan. A színen a kardiológusnő megy át utcai ruhában, fekete szemüveggel. A vakok bizonytalanságával lépked, fehér bottal kopogtatja a színpad peremét. Jákó tesz feléje néhány bizonytalan lépést, de nem szólítja meg. Ahogy a vak kardiológusnő eltűnik, az előtérben feldübörög a hullaszállító kocsin a bádogláda. Tetején egy csokor virág. A kocsit toló férfi fehér köpenyének hajtókáján fekete gyászszalag. A kocsi karján nincs ott a táskarádió.) JÁKÓ: (Előrejön.) Ki ez a díszhalott a skatulyában? Valami főkutya dobta fel a talpát vagy egy átutazó olajsejk? HULLAVIVŐ: Jákó úr, maga ennek a halottnak köszönheti az életét. JÁKÓ: Mit beszélsz, ember?! HULLAVIVŐ: Hajnalban,amikor a soron levő hullajelölt bevégezte, a főorvos úr azt mondta, hogy nagyon fáradt. Szeretne aludni pár órát. Ne zavarják, amíg nem feltétlenül fontos. Amikor feltétlenül fontos volt, a főnővér bement hozzá. A szőnyegen találta meg, arcra borulva. Infarktus. (A kocsi tovább dübörög.) JÁKÓ: Sohasem kérdezi már meg, „hogy érzi magát?” ... és abszolút bizonyságot szerzett arról, hogy van-e valami a mezsgyén túl . . . (Mint egy alvajáró szédeleg a telefonhoz. Tárcsáz ... A készülék foglaltat jelez.) JÁKÓ: Az Isten pusztítaná el ezt a rohadt civili43
