Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Zám Tibor: Pokoljárás (Tragikomédia)
ZSÁLYA: Van közöm hozzá! JÁKÓ: Nincs! ZSÁLYA: Van! JÁKÓ: A gondolataim az enyémek. Nem engedem, hogy bennük turkálj! ZSÁLYA: Tudni akarom, mire gondoltál! JÁKÓ: Hát akkor tudd meg. (Fenyegető lassúsággal kihúzza nadrágjából a réz- csatos bőrövet. A szíjat a kezefejére csavarja s a csatos végével ütni készül, amikor autókürt hallatszik. Tímea megtömött szatyorral, türelmetlenül áll a tanya előtt. Ismét kürtői. Jákó visszatér a tanyához.) TÍMEA: Hol a fenében császkáltál? JÁKÓ: A múltamban, gyönyörűm. TÍMEA: Feledve azt, hogy nekem nyolc órától a jelenben kell ücsörögnöm a Finom Textíliák kapuján belül. JÁKÓ: (Húzza az időt, rugdossa a kerekeket, megméri a benzinszintet, matat a motorházban.) A szocializmust a saját tehetetlenségi ereje viszi a kommunizmus felé. E folyamatba való emberi beavatkozás értelmetlen, fölösleges, sőt káros. TÍMEA: Ezt is te írtad. JÁKÓ: Megint összetévesztesz valakivel. Én csak olvastam. TÍMEA: Mi közöm az olvasmányaidhoz? JÁKÓ: Sok, nagyon sok. TÍMEA: Kíváncsivá tettél, de ha nem indulunk azonnal, elkések. (Beszáll és berántja az ajtót.) JÁKÓ: (Beszáll, de nem indít.) Mondd, Tim, hiányzik Neked a Finom Textíliák, a perspektíva, meg az aktív részvétel ebben a nagy lótás-futás- ban, ahol mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti? TÍMEA: Nem hiányzik. JÁKÓ: És te hiányoznál a gépezetből? Megállna a húsdaráló, ha nem aprítanád naponként bele magadat? TÍMEA: Egészen biztos, nem. JÁKÓ: Tudsz rántottét sütni? TÍMEA: Tudok. JÁKÓ: Paprikás krumplit is tudsz főzni? TÍMEA: Már főztem. JÁKÓ: A keménylebbencs, a tarhonya, a bab és húsleves főzését tőlem megtanulhatnád. TÍMEA: Ezt miért mondod? JÁKÓ: Maradj itt. Napi tizenkét órai alvást, teljes függetlenséget és óriási mennyiségű napenergiát garantálok. Néha azt is megengedem, hogy a volánhoz ülj. Garantálom továbbá, hogy derűs és korai özvegység vár rád, megtetézve e hétvégi házacskával és egyéb földi javakkal. TÍMEA: Most nem fogsz levenni a lábamról. JÁKÓ: Annál többet, amennyit én ígértem, senki sem ad érted. TÍMEA: Indíts! JÁKÓ: Nos, akkor irány a húsdaráló. (A Trabant csigalassúsággal megy kifelé, Jákó rágyújt az alkalmi indulóra: „Sződd a selymet elvtárs, selyemből lobogót. Az vezesse harcra a magyar dolgozót. Kényszer volt egykor a munka ma hősi tett...” TÍMEA: Állj meg és állítsd le magad! (Fékcsikorgás.) Valami fontosat szeretnék mondani. JÁKÓ: Nem hiszek abban, hogy te, vagy a nemzedékedből bárki is mondhatna nekem valami fontosat. TÍMEA: Tegnap mielőtt megudvaroltál volna a szénában, kiszámítottam, hogy tizen ötezerszer kell odatenni a szekercét a szív felől eső kézzel, mire bevonod nádszövettel a falat. Ha kétszáz mázsa vakolatot vertél le, akkor megkeverni és felcsapkodni is annyit kell. (Jákó közbeszólna, de Tímea eltakarja a száját.) Az én apám fiatalabb és erősebb fizikumú nálad, ő is így hajtott az első infarktusa után, mint te, most meg egyik halál- félelemből a másikba esik, és dugdossa nyelve alá a Nitroglycerin tablettákat. Kivan, kész van, vége van, rokkantosítani fogják. Rád is ez a sors vár, ezért én sem sajnálni, sem szeretni nem akarlak. Ha álmatlan hánykolódással is telnek az éjszakáim, ha elhervadok is, mint az a cserelapi, azt se bánom. Fiatal vagyok, önző vagyok, ki kell szakítani magamat egy hullajelölt vonzásköréből. Ezt most még megtehetem, de ha ismét összeborulnék veled, nem tudnám tiszta lelkiismerettel bemondani az unalmast. Jó voltál nálam. Köszönök mindent, köszönöm, hogy végighallgattad búcsúzó imádságomat. Ámen. (Magához húzza a férfi fejét, a nyakába harap. Jákó felüvölt, de mielőtt szájon vághatná Tímeát, az kiugrik az autóból és elfut. Jákó kidugja fejét a szélvédő ablakon és utána bámul.) JÁKÓ: Az Úr adta, az Úr vette, áldott legyen az Úrnak neve . . . avagy: ebül szerzett jószág ebül vész. (Indít, hátramenetben éri el a tanyát. Nagykockás inge helyett felveszi a kiskockásat, cipőjét lerúg ja, nadrágszárát feltűri, „munkaruhába” öltözik. Ácsöv, szekerce. Közben a „Lapi, lapi . . .” népdal második strófáját dalolja: „Kis kertemben kerek erdő, Közepibe’ két szál vessző, Tetejibe’ sárgarigó madár Engemet is elhagyott a babám . . (Jákó föltornázza magát az állványra, folytatja a rabitzolást. Üt egyet a szögre, a nézőtér felé fordul, felemelve a szekercét.) JÁKÓ: Már csak tizennégyezer kilencszázkilenc- venkilencszer kell odatenni. (Visszafordul a fal felé, hogy folytassa a munkát, de a kezére üt. Ujját a szájába kapja, a szekercét dühösen ledobja.) Dögölj meg Zsálya, ott ahol vagy! (Jajgat, kínkeservesen lemászik, bemegy a tanyába, hangja onnan hallatszik.) Tímea, Tímea, hová tetted az ecetet?! No, megvagy! (Kijön, kezében ecetesüveg és géztekercs. Az ecetes gézt rászorítja az ujjára: üvölt, azután nyögdécselve pólyát idétlenke- dik az ujjára, szemléli művét.) Hát, Jákó, ezzel 39
