Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Zám Tibor: Pokoljárás (Tragikomédia)

lom!... Amikor mondtam a fődokinak, hogy most már azt az embert is írja fel, aki mindezt betartja helyettem, elkezdett sétálni. (Jákó ka­csázó léptekkel járkál az állványon.) (Az állvány alatt kacsázó léptekkel átsétál a fődoki.) FŐDOKI: Ha nem számolja fel azonnal ezt az önsorsrontó életmódot Jákó, akkor a bádogládá­ban végzi. (Az előtérben átgurítják a zörgő hullaszállító ládát, amelynek fogantyúján táskarádió fityeg, hangosan szól:) „Hiába menekülsz, hiába futsz, Sorsod elől futni úgyse tudsz . ..” JÁKÓ: Fél évvel azelőtt én már nem ittam, nem dohányoztam, nem éjszakáztam, nem költözköd­tem, nem hajkurásztam a nőket, nem nyűttem a szívemet a rizikófaktorokban. Az infarktus mégis bejött. Ehhez mit szól! FŐDOKI: Csak azt, hogy a tőzsdést sohasem a tőzsde palotájában éri az infarktus, hanem a sze­retője ágyában, ahol a tőzsdézés izgalmait szeret­né kipihenni. (Jelentőségteljesen befelé mutat a tanyába.) Higgye el, hogy egy diónyi kődarab csak időlegesen akadályozhatja meg a hegyom­lást. Ha ezt valami véletlen elmozdítja, azonnal elkezdődik a dübörgés. Mi szabja hát a törvényt? A kődarabka vagy a gravitáció? (Kikacsázik a szín­ről.) JÁKÓ: Legyen átkozott a gravitáció! (Leejti a szekercét.) TÍMEA: Szörnyű! Rettenetes! JÁKÓ: Iszonyú! Borzalmas! De micsoda? TÍMEA: Afolytonos álmatlanság. Otthon a vekker csörgése, itt meg a háziúr kótogása nem hagyja aludni az embert. Lemondanék a fele királysá­gomról, ha életemben egyszer addig durmolhat­nék, ameddig jól esik. JÁKÓ: Az orvostudomány mai állása szerint... TÍMEA: Nem érdekel. JÁKÓ: ... egy ép testű és lelkű felnőttnek nyolc órai alvás tökéletesen elég. TÍMEA: Csakhogy én testben és lélekben sokkal épebb vagyok az átlagnál. Tizenkét óra volna az a minimum, amit alvásra kellene fordítanom. JÁKÓ: Te nem a majomtól, hanem a mormotától származol. TÍMEA: Vagy pedig tiszta a lelkiismeretem. JÁKÓ: Hogy jön ez ide? TÍMEA: Nem te írtad valamelyik könyvedben, hogy tiszta lelkiismeretű ember bárhol, bármikor, bármennyi időre képes elaludni? JÁKÓ: Tímea, te engem mindig összetévesztesz valakivel. Az idézett bölcsesség nem tőlem való, mert már csecsemőkoromban sem tudtam aludni, s amióta az eszemet tudom, sohasem volt egészen tiszta a lelkiismeretem. (Csigán leereszt egy vöd­röt.) Tedd már bele a szekercét. TÍMEA: (Sorra emelgeti az állvány alatt halomra hányt szerszámokat.) Ez az? JÁKÓ: Az véső. TÍMEA: Talán ez? JÁKÓ: Az kisbalta. (Tímea felemeli a fándlit és a kőműveskalapácsot.) JÁKÓ: Milyen jó, hogy nincs kint az egész szer­számkészletem, mert akkor estig bosszantanál a butaságoddal. TÍMEA: Te pedig gyakorolnád a türelem eré­nyét. JÁKÓ: Azt már éppen eleget gyakoroltam. TÍMEA: (Nyelvet ölt Jákóra és a vederbe dobja a szekercét.) Kótogjál csak, te Kőműves Kelemen! (Tímea eltűnik a paraván mögött, otthonkáját rá­dobja a paravánra. Jákó beüt egy szöget, utána dróttal erősíti fel a legöngyölt nádszövetet. Időnként a fürdőkád felé sandít. Végül lábhoz teszi a szeker­cét és leplezetlen sóvárgással csak a fürdőkád­beli látványra koncentrál. Dalra fakad: „Lapi, lapi, cserelapi, Gyere babám hozzám lakni. Mert ha nem jössz hozzám lakni, Hervadjál el, mint az a cserelapi!” (Jákó várakozik, de néma csönd.) JÁKÓ: Hé, Tim, te már megint alszol! TÍMEA: Aludnék, ha hagynál. JÁKÓ: Nem hagylak. (Izgatottan leereszkedik az állványról, eltűnik a bejárati ajtó mögött. Néhány pillanat múlva szőré­vel kifelé fordított subában, fején háromszögletű kalappal, kezében egy üveg Napóleon konyakkal jelenik meg. Ismét dalra fakad: „Suba, suba, göndör szőrű suba, Nem adnálak hat ökörér’ oda. Mer’ az ökör csak járomba való, De a suba szépleány takaró.” TÍMEA: Gondolj a szívedre, Jákó! JÁKÓ: (Legyint, közelebb megy a fürdőkádhoz és nyújtja az üveget.) Mi, Napóleon, császári fenség, felszólítjuk Önt, mademoiselle Tímea Király, hogy vesse alá magát magunknak. TÍMEA: (Visszaadja az üveget.) Fenség, Önök el­lenállhatatlanok. (Lerántja a paravánról a törül­közőt.) JÁKÓ: Azzal ne töltse az időt, mademoiselle. TÍMEA: No de,fenség! (Jákó kiemeli a rúgkapáló Tímeát a fürdőkádból és subája alá vonva a színfalak mögé viszi. Jákó alkalmi fohásza hallatszik: „Óh, Isten, sohase adj nekem jobbat, De ezt a jót sokáig tartsd meg énnekem. Ámen.” (A szín rövid időre elsötétül, amikor fokozatosan ki­világosodik, Jákó és Zsálya áll az előtérben.) ZSÁLYA: Most mire gondolsz? (Jákó mintha nem hallaná a kérdést, néz a levegőbe.) ZSÁLYA: Azt kérdeztem, hogy most mire gon­dolsz? ! JÁKÓ: Nem gondolok semmire. ZSÁLYA: Olyan nincs, hogy az ember ne gondol­jon valamire. JÁKÓ: Van olyan, hogy az ember semmire sem gondol. ZSÁLYA: Nincs olyan! JÁKÓ: Olvasd el a kötelező irodalmat. De ha gondoltam volna is valamire, semmi közöd nincs hozzá. Sem neked, sem másnak. 38

Next

/
Oldalképek
Tartalom