Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Zám Tibor: Pokoljárás (Tragikomédia)
JÁKÓ: Ha az van megírva rólam, hogy lezuhanjak e háztetőről, hiába töltöm az időt laposkúszással a földön. Semmi sincs kockázat nélkül. (Szája felé emeli a vodkásüveget, de keze félúton megáll.) ZSOLT: Gyakran iszogatsz? JÁKÓ: Ha leszállók az állványról, mindig. A fizikai fáradtság, a lokális sajgások, ízületi bántal- mak ellen az alkohol a legjobb gyógyszer. Azonnal hat és elzsongít. Nem úgy, mint a te tablettáid. ZSOLT: A kórházi jelentésedben meg vagyon írva, hogy semmit se csinálj, de azt is mértékletesen. Abszolút dohányzás- és szesztilalom. E terápiában irodalmárként elférnél talán, de amatőr kőművesként már nem. (Kezet nyújt.) Örvendenék, ha legközelebb is életben találnálak. JÁKÓ: Én meg annak örvendenék, ha a Zsálya halálhírét hoznád. ZSOLT: Annyira gyűlölöd? JÁKÓ: Nem. Annyira közömbös vagyok iránta, ha azt hallanám Zsályáról, hogy jobb létre szen- derült, magamra ölteném a naftalinszagú fekete jelmezemet. ZSOLT: Amikor az éj leple alatt elosontál a csatatérről, magam is tartottam tőle, hogy Zsályád megtébolyodik. Ez volt életében az első kéjérzet nélküli vereség. Az egész város rajta röhögött, amikor elterjedt, hogy faképnél hagytad. Sérült önérzetét és a hiúságán esett csorbát esztelen orgiákban próbálta feledni ... És nem eredménytelenül, mert mostanában nyugodtabbnak látszik. . . Biztosan tart néhány lövő-legényt. JÁKÓ: Tehát váltott lovakon száguld a monogámia felé. Van olyan sejtésem, hogy még vívok vele egy utolsó csatát. De akkor jaj a legyőzöttnek. ZSOLT: Tudod mitől félnek legjobban a torreádorok? JÁKÓ: Most miről beszélsz? ZSOLT: A kiszámíthatatlansági tényezőről. Az imbecilis bikáról, amely össze-vissza döfköd. Hol az egyik, hol a másik szarvával. Ezért roppant veszélyes. JÁKÓ: Mondd meg annak az imbecilis tehénnek, hogy nem kegyelmezek neki, ha ismét találkozunk az arénában. ZSOLT: Légy nyugodt. (Elmegy.) (Jákó nyögdécselve tapogatja könyökét, vállát, derekát. Szája felé emeli a vodkás üveget, de nem iszik- A kiskockái munkásingjét a nagykockás „ünneplőre” cseréli.) JÁKÓ: Egy kemény telet húztam ki itt, közel fél esztendőt. Pipafüstbe burkolt magányomban jöttem rá, hogy milyen mélyértelmű az a közhely, hogy a sors útjai kiszámíthatatlanok. Ha három évvel ezelőtt azt jósolja egy jövőlátó, hogy elvonulok a világtól és sajátkezűleg teszem lakályossá e rogyadozó oskolát, kinevettem volna, mert a fizikai munkát mindig rühelltem. De most már tudom, hogy így van jól. A boldogság nem több, mint a test egészsége és a lélek békéje. Az előbbiért hiába nyűglődnék, mert visszanyerni azt már úgy sem tudom. A lélek békéjét viszont megnyertem ... Azok a szívtáji remegések, vibrálások és idegfeszültségek elmúltak. A pipa egy stabilizált lelkiállapot jelképe. (Az előtérben elhelyezett asztalnál a főjogász ül. Elegáns, mint mindig.) FŐJOGÁSZ: Keblemre, amice! Ezer éve ... JÁKÓ: Akkor volt a honfoglalás. Mi körülbelül egy éve ... FŐJOGÁSZ: Tudom, a Béke fasorban. Akkor volt az a zűr a szíveddel. Emlékszem! JÁKÓ: És akkor tanácsoltad, hogy vegyem nőül a nőmet. FŐJOGÁSZ: Erre nem emlékszem. JÁKÓ: Mindegy. Nőül vettem, de rosszul éltünk. Otthagytam. Vettem egy ócska tanyát s most ott élek egyedül. FŐJOGÁSZ: Nyugalom, csend, tiszta levegő, madárdal... Amice, irigyellek... De mondd, vannak ott... hm ... hogy is mondjam (félreérthetetlen mozdulatokkal jelzi, hogy nőkre gondol) ... hüvelyesek? JÁKÓ: Hatvan és kilencven között. FŐJOGÁSZ: Számban, kilóban, mellbőségben? JÁKÓ: Korban. FŐJOGÁSZ: Szomorú. Átpasszoljam a nőmet? Kilóban hatvan, időben harminckettő, a mellbősége kilencven. Ez mindent tud, de mindig le- kési a randevút. Abban a tévhitben él, hogy a férfi megvárakoztatása emeli a tökgyalu eszmei értékét. JÁKÓ: Tökgyalu! Gyönyörű szó! Nem adnád el az irodalmi felhasználás jogát? FŐJOGÁSZ: (Szerényen.) Hát, mitérne neked? JÁKÓ: Egy fél kommerszet. FŐJOGÁSZ: Ha ebben a csárdában Cabinet brandyt kér az ember .. . JÁKÓ: Legyen Cabinet. FŐJOGÁSZ: . . . úgy néznek rá, mint a rühes kutyára. (A beszélgetés elszánt alkudozásban folytatódik. Jákó minden ajánlatánál nyújtja a tenyerét.) JÁKÓ: Budafok. FŐJOGÁSZ: Nem, nem szívelem. JÁKÓ: Lánchíd. FŐJOGÁSZ: (Felháborodott.) Lánchíd?! Tudod, ki jut róla eszembe? JÁKÓ: Széchenyi István. FŐJOGÁSZ: Egy ócska kurva, akitől trippert kaptam a Lánchíd alatt. JÁKÓ: Ceasar. FŐJOGÁSZ: Jó márka, de csempészáru. Az én egzisztenciámmal nem fér össze, hogy nyilvános helyen . .. JÁKÓ: Ararát. FŐJOGÁSZ: Ez olyan archaikus, biblikus... Nem. JÁKÓ: Hát akkor nyilatkozz! FŐJOGÁSZ: (Nyújtja a tenyerét.) Napóleon. JÁKÓ: (Visszahúzza a kezét.) Add el Napóleonnak a tökgyaludat. (Feláll, menni készül. A főjogász könyökén kapja 35
