Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Zám Tibor: Pokoljárás (Tragikomédia)
JÁKÓ: Hagynád az élettársamat kifosztani, ha elvinne az infarktus kettő? FŐJOGÁSZ: Mi mást tehetnék? Engem egzisztenciálisan kötnek gúzsba a paragrafusok. JÁKÓ: Egye meg a fene az olyan paragrafusokat, amelyek gúzsba kötnek. FŐJÓGÁSZ: Ha az élettársi viszonyt egyenrangú- sítanák a házassággal, akkor abból csak káosz lenne. JÁKÓ: Akkor mindenki volna bátor azzal élni, akit szeret, s nem azzal, akit un. Miért tabu az olyan törvény, amely rákényszeríti az emberekre a házassággal együtt a házasságtörést? . . . Önmagunk megalázását és egy más nembeli ember megalázását! Az őszinteséget, a hazudozást, a bújkálást! FŐJOGÁSZ: Erről majd máskor. Most mennem kell, randevúm van egy úrhölggyel. (Kezet fognak, a főjogász távozóban visszaszól): Ha félsz a korai haláltól, ne hagyd, hogy kifosszák, akit szeretsz. (Ellenkező irányba távolodnak.) (Jákó roskatagon elmegy az előtér végéig, megfordul, nagyot sóhajt, komor; azután felemeli a jobbját, mintha karon fogva vezetné menyasszonyát. A háttérből felcsendül a Lohengrin. A nászinduló hangjára Jákó ünnepélyes lassúsággal megindul: egyértelmű, hogy most vezeti be aráját a házasságkötő terembe. Az előtér közepén, szemben a nézőtérrel, megáll. A nászinduló háttérzenévé halkul, miközben Jákó beszél. Hangja emelkedett, liturgikus.) JÁKÓ: Számot vetve azzal, hogy bármelyik pillanatban jöhet az infarktus kettő, Zsálya védelmére és lelkiismeretem megnyugtatására egy félreeső faluban, a nyilvánosság kizárásával feladtam a házasságról vallott elveimet. Igent mondtam, aláírtam. Elraktároztam emlékezetemben az anyakönyvvezető asszony művirágmosolyát és hosszan tűnődtem azon a megjegyzésén, hogy „Önök mától kezdve törvényes házasok”. (Kezét karolásra tartva, orgonaszó hangzása közben megy Zsályával néhány lépést, megfordul és visszatér középre, s mondják a református egyház esketési szövegét.) „Én, Kerekes Zsuzsánna, Jakobovics Márton, esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten, ezt a nőt, (ezt a férfit) akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem; szeretetből (megyek hozzá) veszem el őt Isten törvénye szerint feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem,vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog-, sem boldogtalan állapotában, holtomiglan vagy holtáig- lan hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője leszek. Isten engem úgy segéljen. MÁSODIK FELVONÁS (Jákó keres-kutat az asztalán, fiókokat húzgál. Zsálya igen lenge öltözékben nyit be a kisebbik szobából. Meg sem látszik, hogy szült volna. Alakja ismét szép, lányosán karcsú. JÁKÓ: Mondd, kedvesem, hol vannak azok a cédulák, amik itt, a könyvespolc melletti szegeken voltak?... Zöld, kék, sárga és fehér csoportosításban, vagy háromszáz darab. ZSÁLYA: Ázokra a flecnikre gondolsz? JÁKÓ: (Rosszat sejtve) Hol vannak? ZSÁLYA: A kukában. JÁKÓ: Van fogalmad arról, hogy mi volt azokon a „flecniken”? ZSÁLYA: Mindenféle kriksz-kraksz. JÁKÓ: Mutasd meg azt a kukát. (Kívülről motorzúgás, a szemétgyűjtő tartálykocsi jellegzetes dübörgése, amellyel magába táplálja a kukák tartalmát.) JÁKÓ: (Kinéz az ablakon, csüggedt.) Volt egy könyvem, félig készen . . . ZSÁLYA: (Jákó elé térdel.) Ne haragudj rám! . . . Nagyon kérlek! JÁKÓ: Hibáztál, de nem kell megalázkodnod, ígérd meg, hogy nem nyúlsz hozzá semmiféle flecnihez, bármilyen ákom-bákomokka! legyenek is telefirkálva. ZSÁLYA: ígérem... De bocsáss meg nekem! JÁKÓ: (Észreveszi feleségében a nőt. Letérdel vele szembe.) „Létem, ha végleg lemerült, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!” (Félszavak, miközben a heverő felé viszi Zsályát.) Gyere, fáradhatatlan lovasom. Gyere, ördögsar- kantyús kölöncöm. ZSÁLYA: Már féléves házasság után kölönc vagyok a nyakadon?! JÁKÓ: Tudd meg, e szólásmondás hűségnyilatkozat, nézz utána, s csak ha tévedtem, akkor kezdjél pattogni, mint kecskeszar a deszkán. ZSÁLYA: Micsoda? JÁKÓ: Hasonlat kedvesem. Arra mondják, aki ártalmatlanul kárpálódik. ZSÁLYA: Mi az, hogy kárpálódik? JÁKÓ: Pöröl, veszekszik, pirongat, korhol, zsörtölődik, de nem kell komolyan venni, mert nagyobb a füstje, mint a lángja. ZSÁLYA: Velem ne beszélj ilyen stílusban! JÁKÓ: A népnyelv gazdag, kifejező, szép és szemléletes. ZSÁLYA: Azonkívül fárasztó, körmönfont és kétértelmű. JÁKÓ: Akkor ma megmondom egyértelműen: nincs okod féltékenykedni. (Magához vonja Zsályát, szent a béke.) ZSÁLYA: (Lukács fényképére mutat.) Csak ha ketten leszünk. (Jákó a fal felé fordítja Lukács képét. Újra Zsályát ölelné.) ZSÁLYA: Előbb mondd meg, mit vettél észre? JÁKÓ: A bútoraidat már láttam, a harmóniádat is láttam, a virágcserepeidet is és téged is, mit kellene még észrevennem? ZSÁLYA: Nézz csak körül jobban. JÁKÓ: (Ahogy nézi az asztalt, közel és távol, a bárgyú rácsodálkozástól a borzadályig minden érzelem 27
