Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Zám Tibor: Pokoljárás (Tragikomédia)
JÁKÓ: Miért éppen ott? ZSOLT: (Távozóban) Hogy szokjad a temető szagát. Zsályát üdvözlöm. JÁKÓ: Pszt. Végre elfáradt az én fáradhatatlan lovasom. ZSOLT: Mondd meg neki, ha nem akar magának egy döglött pacit, akkor módjával sarkantyúzza. Egyébként az ő állapotát is veszélyeztetik a mindennapos versenyek, vágták, derbik. (Köszönés nélkül kimegy, berántja maga után az ajtót.) JÁKÓ: (Lukácshoz) Öt hónap mérlege: szerelem, apai örömök és egy infarktus. Hiába röhögsz . . . Ezek a pillérei a drámának. A fődoki pl. hasonlított rád. Tudta magáról, hogy nem ő az Isten. (Jákó az intenzív szobában történtekről és megírandó drámája témájáról beszél.) Zsálya hiába nyomako- dott a fődoki közelébe öthónapos terhével, az esdeklő kérdésre csak azt mondta: „Vagy meghal, vagy megmarad.” A fődoki általában elfelejtette, hogy nem ő az Isten, mert minduntalan ember- feletti dolgokra vállalkozott: haldoklók megmentésére. Csodáltam munkabírását, megfigyeltem mozdulatait, rögzítettem szavait, remélve, hogy róla mintázom meg a pozitív hőst, ha élve kikerülök a hullajelöltek szobájából. Ám az éjszakás nővér, aki levelezőn végezte a gimit, s velem mondatta tollba a vizsgadolgozatát — „magának Jákó, kisujjában van a Toldi, nekem meg fingom sincs róla” —, bizalmasan megsúgta, hogy a főorvos úr hittanra járatja gyermekeit, misére jár, rendszeresen gyón és áldozik... Nesze neked, pozitív hős. Azt látnod kellett volna. Az intenzív szobában minden este haldokolni kezdett egy ürge. És reggelre mindig meghalt. Akkor beletették a zörgő bádogládába, legurították a hűtőbe, ágyát áthúzták és belefektették a következő hullajelöltet. (Az előtérben hordágyvivő gumiskocsin egy fehérbe öltözött beteghordó átgurítja a zörgő hullaszállító bádogládát. A gumiskocsi fogantyúján lógó táskarádióból az ismert sláger szól: „Nehéz a boldogságtól búcsút venni...”) Az ötödik napon már csak egyedül voltam életben a régi gárdából, amikor este negyven fok fölé szökkent a lázam. A halál tüdőgyulladás képében jelezte jöttét. Nekem azzal a szívcsonkkal, ami maradt, semmi esélyem nem volt vele szemben, de azért elkezdődött az ilyenkor szokásos sürgölődés. A vacsora mellől visszatelefonálták a fődokit. FŐDOKI: Hogy érzi magát? JÁKÓ: Mintha máris a túlvilágon lennék. Ha üzenni akar valakinek odaátra a főorvos úr, szívesen átadom, de gyorsan mondja, mert nagyon fogy az időm. FŐDOKI: Ne fárassza magát a beszéddel. JÁKÓ: (Lukácshoz) Az arcok, a műszerek, a tárgyak összemosódtak. A krízisre másnap csak az emlékeztetett, hogy sebes volt a szám széle a láztól. A doktorok sehol, a műszerek a falnál. Nagyvizit, slepp. A fődoki egy célzást sem tett az éjszakai afférra... Akkor döntöttem úgy, hogy mégis róla mintázom meg a pozitív hőst. E mintázatnak külön pikantériája lesz, hogy a hős istenhívőként végzi el a Marxista Esti Egyetem filozófiai tanszakát. Csak a diplomaosztáskor jönnek rá, hogy be sem kellett volna iskolázni, mert az orvosegyetemen kollokvált marxista filozófiából . .. (Jákó kijön a lakásból, bezárja az ajtót, a színpad előterébe lép, szembetalálja magát a főjogásszal. A főjogász rendkívül elegáns; az ilyen megjelenésű férfire mondják, hogy olyan, mintha skatulyából húzták volna ki. Ő veszi észre hamarabb Jákót.) FŐJOGÁSZ: A keblemre,amice! Látom, már jól vagy! Hallottam, hogy majdnem ... JÁKÓ: Valóban. Majdnem. FŐJOGÁSZ: Nem zaklatlak fel túlságosan, ha megkérlek, mondd el . . . izé . . . milyen érzés? . .. JÁKÓ: Hát. . . nem olyan mint a nátha. FŐJOGÁSZ: Ezt hogy értsem? JÁKó: Úgy, hogy hirtelen jön, de majdnem mindig másképp, és többnyire hamar végez. FŐJOGÁSZ: Nálad? JÁKÓ: Fűrészporrá omlott az agyam, mellemben mintha megmozdult volna egy kődarab, szorított, nyomott és irgalmatlanul növekedett minden rohamnál, a bal kezem meg elzsibbadt. FŐJOGÁSZ: Ijesztő. JÁKÓ: Az infarktus emberhez méltó halál, mert gyorsan végez, míg a rák vagy a májzsugor . . . FŐJOGÁSZ: (Kezet nyújt) Ne folytasd, amice. JÁKÓ: Nagyon sietsz? FŐJOGÁSZ: Randevúm van, de az téged ne zavarjon. Ez az úrhölgy mindig késik . . . Mondjad. JÁKÓ: Élettársi viszonyt létesítettem egy elvált asszonnyal. FŐJOGÁSZ: Szerelem? JÁKÓ: Van, . . . vanogat. FŐJOGÁSZ: Miért nem házasodtok össze? JÁKÓ: Mert tapasztalataim szerint a levegős együttélésben a múlékony érzelmi kapcsolat is tartósulhat, a házasság konzervdobozában légtelenítve azonban elromlik . . . Még a szavatossági idő lejárta előtt. FŐJOGÁSZ: Az én esetem kivétel, mert tizenkét év óta élvezetes a házasságom, de a bírói pulpitusról nézve a tapasztalat téged igazol. JÁKÓ: Itt kezdődik a döcögős. Mennyire respektálja a magyar családjog az élettársi viszonyt? FŐJOGÁSZ: Gyakorlatilag semennyire. Éz a viszony nem kívánatos, mert — állítólag — bomlasztja a társadalom alapját, magját, sejtjét, a jogilag szentesített házasságot, a családot. A megözvegyült élettárs még csak nem is viselheti az özvegyi címet, csak amolyan megtűrt lény. Helyzete az elvált feleséggel, vagy feleségekkel, a korábbi házasságokból született gyermekekkel szemben is joghátrányos. Az élettársat, amice, nem védi a törvény, sőt sugallja, hogy mindenéből kiforgassák, kifosszák. (Jákó döbbenten hallgat.) Ne nézz úgy rám, mint a gyilkosra. Én csak végrehajtom a törvényt. 26
