Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Zám Tibor: Pokoljárás (Tragikomédia)
ZSÁLYA: Köszönöm, hogy kipártoltál. JÁKÓ: A Caolát követő hónapban tizennégyféle szappan kipárolgását éreztem a családi tűzhely melegében. ZSÁLYA: (Az asztalra dobja a kulcsokat.) Add a pénzt! JÁKÓ: Kitűzöd a fehér zászlót? ZSÁLYA: Kibírhatatlanul közönséges vagy! JÁKÓ: Tudod, Zsálya, hogy én nem vagyok féltékeny. Mikor illatozni kezdtél körülöttem, mint egy virágoskert, akkor is neked szurkoltam, hogy a Caolától a Mandarinig tartó körforgásban találj minél több méretes... (Zsálya képen vágja Jákót) Ezek szerint nem találtál. Most már világos. Azért sündörögtél hát körülöttem, hogy megnyerd a vámon, amit elveszítettél a réven. (Zsálya ismét akar adni egy pofont, de Jákó elkapja a csuklóját.) A szexológusok ugyan azt állítják, hogy a pénisz méretének nincsen hátrányos szerepe az aktusban, de ebből csak az következik, hogy elméletüket a szexológusok egymás bátorítására találták ki, mert maguk is kurtafarkúak. ZSÁLYA: Teveled, Jákó, az a baj, hogy sosem lehet tudni, hogy mikor beszélsz komolyan, mikor tréfálsz és mikor blöffölsz. JÁKÓ: Nekem is örök dilemmám, hogy a komoly vagy a komolytalan könyveimmel árthatok-e inkább a Nyájas Olvasónak? . . . Lukács azt mondta, hogy az írás tekintet nélkül a műfajra: ártalom. Igaz, hogy Lukács ... Hol is tartottam? ZSÁLYA: Bárány tanár úrnál. JÁKÓ: Bárány tanár úr! ... Ha nekem is olyan kicsike furdancsom volna mint a te kollegádnak,, kizárólag kecskékkel és juhokkal foglalkoznék, mert a szerelmi csalódást mekegő és bégető hangok a nyelvtudomány mai állása szerint nem fordíthatók le magyarra. ZSÁLYA: (Lángvörös arccal feláll.) Hogy lehetsz ilyen aljas? JÁKÓ: (A győzelemtől meggyötört, fáradt, nyelve alá dug egyet a szívbetegek „sürgős esetre” használatos tablettáiból.) Tőled tanultam. (Az asztalra dob egy köteg százast és egy papírt.) frd alá! ZSÁLYA: (Aláfirkantja a nevét, számolatlanul a retiküljébe gyűri a pénzt a doboz márkás cigarettával együtt. Tétován magára veszi a kabátját. Tollászkodik, menne is, nem is.) Szerettelek. JÁKÓ: Menj a fenébe! ZSÁLYA: Mit csinálsz ezután? JÁKÓ: Felmegyek a lakásomra, szarok, zuhanyozok és kiszellőztetlek az életemből. ZSÁLYA: (Könnyeit törölgetve kifelé támolyog. már-már szánalmas figura, de hirtelen színt vált, visszaszól; fenyegető hangsúllyal, sejteti fúrialényét, s mint aki már kiheverte a vereséget.) Vigyázz a szívedre, nehogy infarktust kapj szellőztetés közben . . . Papuska. Amikor a függöny felmegy, Jákó írógéppel a kezében, lakása előtt áll, amelynek ajtaján négy kulcslyuk van. JÁKÓ: Nyugi, öregfiú, próbálkozzál csak tovább türelmesen, mert a türelem ugyebár rózsát terem, és a világon minden zár nyitható, csak meg kell találni a beleülő kulcsot. . . (Belerúg az ajtóba.) A jó édesanyádat, meddig zongorázol még az idegeimmel? Mit gondolsz meddig győzlek még cérnával . . . Na, végre! (Belöki az ajtót.) Üres szőnyegpadlós szoba, kocátok, a költözködés szemetes sivársága. A mennyezet csillártartó kampójáról sárga nylonkötél lóg alá feltágított hurokkal. Jákó döbbenten áll, a hurok felé imbolyog: inkább ejti, mint teszi alá az írógépet. A nézőtér felé fordulva a hátsó falig hátrál, zsebéből ismét előveszi az üvegfiolát és a nyelve alá dug egy tablettát, de idegességében többet is szétszór a padlón. Nyomogatja a szegycsontját, tapogatja a szívét. JÁKÓ: Nem számítottál rosszul, te Zsálya, te gyönyörű, hogy dögölnél meg ott, ahol vagy. (A piszkos tapétán téglalap alakú világos folt: rámázott kép vagy fénykép helye. Jákó odafordulva beszél.) Lukács, Lukács, te kétszer haltál meg, de engem nem vertél át, öregfiú. Tudtam, hogy minden koccintáskor barátkozol a halállal, de kíváncsi voltam, meddig birod? Azt persze fenntartom, hogy a sokféle halál közt mindenkinek van egy, és azt az egyet te is megtalálod. A temetésedet követő napon kidobtam a vodkás üvegeimet. Alig fértek el három kukába. Rábámultam a növényekre. Elhaltak. Cserepeiken fekete ragacsként folyt a levegőbe kicsapódott nikotin. Túléltelek, de a ringben én is megroggyantam. Nem ment az írás. Bokáig jártam a teleírt papírlapok közt. Egyetlen nyomdakész sor nem volt rajtuk. Viszont a másik póluson fantasztikus mennyiségű energiát pocsékoltam. A nők hétfőtől hétfőig menetrendszerint jöttek. A tejfelszőkétől a tűzvörösig és a bogárfeketéig gyűltek a skalpok minden árnyalatban. Tisztára lehetett volna törülni velük ezt a mocskos mennyezetet. . . Működtem, mint egy márkás kefélőgép, de erősödött bennem a szorongás, mintha bekerített vagy sarokba szorított volna valami ismeretlen ellenség. Kétszer ismétlődő, rövid bizalmas csengetés. Szeretője lakásán csönget így az ember. Jákó gyanakodva nézi az ajtót. A csengetés ismétlődik, jákó csak akkora rést nyit az ajtón, hogy a feje kiférjen, kezével, vállával ugyanakkor eltorlaszolja a bejáratot: útját állja a belépni szándékozónak. A házmesternő áll az ajtó előtt. HÁZMESTERNŐ: Örvendek, hogy visszatért. JÁKÓ: Osztozom az örömében. Mit óhajt? HÁZMESTERNŐ: Kétezer forintot. JÁKÓ: Jaj nekem! HÁZMESTERNŐ: A felesége rég nem fizetett lakbért. JÁKÓ: Akkor a v o I t feleségemnek jaj. Semmi közöm a volt bérlőtársam adósságaihoz. HÁZMESTERNŐ: Mától kezdve ön van birtokon belül. És azt lakoltatják ki, aki birtokon belül van. JÁKÓ: De hát még vissza sem költöztem! HÁZMESTERNŐ: Annál könnyebb lesz a kilakoltatása, Jakobovics úr. 23
