Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás)

Megjött Rózsi, apám. Később a két bátyám. Anyám nekik is örült. Akkor volt nyugodt, ha végre mind otthon ültünk és ettük az ő főztjét.

Azokon a fölidézhetetlen estéken.

Anyám álma arról, hogy a Jóistent festi

Anyámnak rendszeresen voltak színes álmai. Egy időben meg minden éjszaka látott színes álmokat. Olyan nagy öröme volt ez, hogy naponta elmesélte nekem, csak nekem, mi történt vele álmában. Egyik alkalommal hatalmas terembe lépett be. Terített asztalok álltaka terem közepén; nem volt ott teremtett lélek se, de az asztalok roskadoztak a gyümölccsel megrakott tálaktól. „De nehogy azt hidd ám, hogy afféle hétköznapi gyümölcsöket láttam. Nem: mindegyik körte, alma, szőlő hihetetlen nagy volt s a legizzóbb színekben: sárgában, vörösben, rózsaszínben ragyogott. Láttam ott dinnyéket és narancsokat, amelyek föl voltak vágva a s gerezdjük, illetve a belük sugárzott valamilyen szemvakító fénnyel. Először azt hittem, hogy csak egy teremnyi gyümölcsöt látok, de aztán újabb terem, sőt, termek következtek: mind, mind gyümölccsel rakott asztalokkal. Én, ahogy ezeket láttam, meg a nagy fényt, a sok színt,azt hittem, most már eljött az én halálom órája, mert ennyi szépséget nem bír el földi halandó.”

Én csak csodálkoztam és hallgattam: nekem még sose voltak színes álmaim s kicsit irigykedve is hallgattam anyámat.

A mama nagyon boldog volt s valamilyen titkos égi útbaigazítást igyekezett látni különös álmaiban, bár nem volt hajlama a misztikára. Tudott a szentek látomásairól, de sokkal szerényebb volt, semhogy a maga álmait is efféle látomásoknak tekintse.

Egy reggel azonban alig várta, hogy fölkeljek.

— Idehallgass. Az éjjel álmodtam a legszebbet. De az olyan gyönyörű volt, hogy nem is merem elmesélni.

— De azért mesélje el, mama!

— Nem, ez túlságosan nagy kitüntetés volt nekem. Te meg se értenéd, olyan kicsi vagy.

— A mama eddig is elmesélte, mit álmodott. Én ezt is meg fogom érteni.

— Nem érted meg. Az egész egy templomban vagy valami nagy kupolatető alatt volt. De nem volt még kész az az épület. Állványokat láttam jobbra-balra. Csakhogy senki nem dolgozott az állványokon. Csak én voltam ott, képzeld. Hogy féltem abban a hatalmas kupolában! Nem mertem sehova lépni. Mégis mennem kellett. A kupola tetejébe egy nagy, óriási nagy létrán kellett fölmennem. Amikor lenéztem, olyan messze volt a föld, majd leszédültem onnan. Tudod, hogy úgyis szédülős vagyok. Aztán már nem is néztem le, annyira dobogott a szívem a félelemtől. Azt hittem, hogy ott fönt a kupolában a Jóisten vár. De azt még nem is mondtam, hogy a kupola színes fényektől szikrázott és a létra is aranyszínű volt; rajtam meg kék, gyöngyökkel kirakott ruha. Nagyon sok gyöngy volt a nyakamban, meg a bokámon. Ilyesmit! Sose gondoltam, hogy ennyi vörös, meg fehér meg zöld gyöngy lehet a világon.

— De mama, hogy láthatott ennyi mindent egyszerre?

— Mert minden csak egy pillanat volt, meg egy örökkévalóság. Mondtam, hogy nem fogod megérteni. Jaj, olyan jó volt ott, olyan boldogan mentem én fölfelé, mintha szárnyakon röpülnék!

— Szárnyai is voltak a mamának?

— Azt hiszem, nem voltak szárnyaim, csak könnyű voltam, mint a pehely, mint a madár. És mikor fönt álltam a létra legmagasabb fokán, mintha egy hangot hallottam volna. Azt mondta, hogy találok ott fönt festéket meg ecsetet, és hogy fogjak hozzá a festéshez. Meszeltem én már, tudod, éppen elég sokat. De festeni nem tudtam, nem pró8