Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás)
báltam még soha. Féltem ott fönt. Akkor azonban mintha hirtelen úgy lett volna, hogy nekem borzasztó nagy föladatot adtak. Hogy nekem egyenesen a Jóistent kell festenem. — De hát a mama mindig azt mondta, hogy az Istent senki se láthatja. — Éppen ez az. Nekem mégis fognom kellett az ecsetet, mártottam bele a vödörbe és a kupolaforma tetőre festeni kezdtem a Jóistent. Csöpögött a festék, de nem volt semmi baj, egyre bátrabban suhintottam az ecsettel a tetőre a fejem fölött. Csupa szín lett aztán fönt minden. Emlékszel, az a gyümölcsös asztal, az semmi volt hozzá, annyi szín meg forma forgott, gomolygott fölöttem; én nem is láttam, mit festek, csak huzigáltam az ecsetet ott fönt az égi magasságban. S mintha munka közben még magasabbra nőtt volna az a templom vagy mi. De nem volt kész a templom, mindenhol hiányoztak oldalt a falak; csak a teteje volt meg, ahova én festettem. Festettem, festettem, festettem, és tudtam, hogy a Jóistent festem. Jaj, olyan boldogság volt csak állni fönt a létrán és festeni, mintha én festőművész volnék. Anyám lejjebb húzta sötét fejkendőjét és szipogni, majd sírni kezdett. Nem értettem, mert én is teljesen beleéltem magam az álmába, és én is láttam ott fönt ég s föld között. Igaz, én szárnyakon láttam, nem lépcsőn. De ő csak sírt, sírt, sírt. Amikor erőszakkal fölemeltem tenyerébe hajtott fejét, láttam, hogy mosolyog és a boldogságtól sír. Krumplisütés kályhán, fazék alatt Mit kellett nekem dolgoznom kiskoromban? Nem sokat.Télen a havat söpörtükvagy lapátoltuk a ház előtt, az utcán meg bent az udvaron, hogy hátra mehessünk a kúthoz, a disznóólhoz, a nyárikonyhához. Ősszel segítettem apámnak a télire hozatott szenet, fát behordani. Ha a fa még nem volt fölfűrészelve, bakra tettük és elfűrészeltük. Ezt a munkát épp úgy untam, mint nyáron a víztartály megtöltését vagy a locsolást. Még az ásás vagy a sarabolás volt olyan munka, amit szívesen, viszonylag kedvvel végeztem Anyám elég gyakran küldött henteshez, fűszereshez vásárolni. Én mindezt a játék idejéből ellopott veszteségnek éreztem és arcomon meg is látszott, hogy csak kényszerből engedelmeskedek. Átéli fahasogatásban, szén- és fabehordásban mégis örömömet leltem. Akkor a hideggel szembeni harcnak tekintettem és élveztem, hogy a konyhában egy-kettőre meleg lesz az általam odakészített tüzelőből. Szerettem begyújtani és büszke voltam rá, ha este a szoba kis kályháját a konyhából vitt parázzsal sikerült meggyújtanom. Micsoda téli esték voltak azok! Otthon voltunk mindnyájan. Igaz, csak a kályha körül melegedhettünk föl, a szoba másutt hideg maradt. A vályogfal nem tartotta jól a meleget, hiába mondta el annyiszor apám, hogy nincs jobb a negyvenötös vályogfalnál. Az asztal mellett még csak ki lehetett bírni, de a falak mentén úgy dűlt be a tél, mintha rést vágott volna rajta. Ráadásul apám nyolc után nem engedte, hogy a tűzre tegyünk. Ez szerinte iszonyatos könnyelműség lett volna. Mégis volt valami olyan otthonosság a félig-meddig bemelegedett, petróleumlámpás vagy később villanyfényes udvari szobában, amilyet soha többé, seholse fogok már átélni. S azt még kevésbé, ahogy anyám krumplit sütött. Azt hiszem, ez a legszegényesebb, de legizgalmasabb krumplisütési mód, ami csak létezik. Anyám a kitüzesedett kályha tetejére rakta a kisebb krumpliszemeket s ráborított egy fazekat. Egy idő után a fazekat, amennyire lehetett, ide-oda huzigálta, hogy a krumplikat megforgassa. A krumpliszemek lassan-lassan pattogni kezdtek, sisteregtek; egyre jobban éreztük a sülő burgonya illatát. 9
