Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás)
TORNAI JÓZSEF A LEMENŐ NAP DOMBJA Anyám „gyönyörűmnek” hív és mákoskalácsot süt Azokat az estéket nehéz fölidéznem, mikor csak ültem a tűzhely mellett és néztem, hogy gyúrja a tésztát anyám az asztalra tett gyúródeszkán. Vasárnap délután is lehetett vagy csak egyszerű csütörtök. A vadszőlőlevelek beárnyékolták a konyhát. Még a nap is bepiroslott kicsit az ablakon. Fát raktam a tűzre, hogy bemelegedjen a sütő. Anyám egyszercsak lehajolt hozzám, megcsókolta az arcom; — Tudod-e, mit sütök én neked, gyönyörűm? — Mit? — Mákoskalácsot. A kelttésztából készült mákoskalács volt a kedvencem. Anyám tudta, nagy örömet szerez vele, hogy azt süt vacsorára. Néztem, hogy teregeti, nyújtja ki a puha, vastag tésztát, szórja a fehér tésztára a fekete, cukros mákot és tekeri össze. Három ilyen tekeréket rakott a nagy tepsibe. Megkente a tetejüket cukrozott tojássárgájával. Már olyan sötét volt a konyhában, hogy kivillantak a lángok a tűzhelyajtó résein. Anyám meggyújtotta, fölcsavarta a petróleumlámpát és a szögre akasztotta. Beszélgettünk, nem emlékszem már, miről. Csak nagyon jó volt ott lenni vele az esti konyhában; várni a mákoskalács megsültét. Kint is esti csönd volt; apám, bátyáim még nem jöttek meg. Anyám megfésülte a haját, gyönyörködtem benne: a derekáig ért, mikor kibontotta. Jó volt fejkendő nélkül látni. Aztán megéreztem, hogy sül a kalács. Összefutott a nyál a számban. Anyám kihúzta a tepsit a sütőből, megnézte, mennyire sült meg. Aztán visszatolta a bámuló tésztát. Nehézkesen leült a recsegő fonottszékbe a tűzhely mellé. Otthoni cipője volt rajta: magasszárú, lábujjainál kétoldalt kivágott, hogy ne fájjanak annyira a bütykei. Én a kis ülőkére ereszkedtem, szemben a tűzzel, hogy ha kell, rakhassak rá. Arcomat vörösre festették a lángok. Nem volt más dolgunk: vártuk a kalácsot. Úgy éreztem, mérhetetlen idő fut el a házunk mellett a csöndben, a petróleumlámpa álmosító lobogásában. Nem volt semmire szükségem, mert ott ült velem szemben ő. Egyszerre fordultam befelé, ismeretlen hangulataim mélyébe és őfelé. Tökéletes egyensúly? így emlékszem. A mákoskalács illata egyre jobban betöltötte a konyhát. Türelmetlen lettem: — Mikor lesz már kész? Anyám újra kihúzta a tepsit. Most már szép pirosas-barnák voltak a tekercsek. Készen volt. Fölálltam, úgy figyeltem, hogy teríti le anyám konyharuhával, hogy ne száradjon ki, míg lehűl. De tíz perc múlva már vágott belőle. A puha, omlós, illatos, máktól csíkos kalácsból. Habzsolva, vad élvezettel haraptam bele. Anyám is evett. Ő is nagyon szerette a kelt kalácsokat. Hideg kútvizet ittunk rá. Porcelánbögrével merítettem neki a bádogvödörből. Mindig ott állt az ajtó melletti kispadon. Észrevettem, hogy a tűz nem lángol annyira. Nem tettem rá. A kora nyári este mozdulatlanul vette körül a házat, a kertet. Bent a falak között is pontosan éreztem a szelet, a csillagokat. 7
