Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Vekerdi László: "…Addig élünk, míg nem feledjük, mik vagyunk!” (Kodály Zoltán történelemszemléletéről)
VEKERDI LÁSZLÓ .ADDIG ÉLÜNK, MÍG NEM FELEDJÜK, (Kodály történelemszemléletéről) „Egyetlen öröme a készülő, növekvő Corpus lenne” —összegezte keményen Kodály Bartók nyolcvanadik születésnapján a munka állapotát, melyre élete felét, több mint felét áldozta. S ma, a maga századik születése napjára, ugyan mit mondana, minek örvendhetne a tiszta és kemény beszédet kedvelő Kodály? Azt, hogy mi mit felelnénk, nem nehéz kitalálni. Annyi, de annyi mindennek örvendhetne a növekvő és sorra megjelenő Corpus-on kívül is! Hisz amint ő akarta, már az óvodában kezdi formálni — egy-két helyütt avatott tanárok kezében — a gyermek lelkét a magyar népdal, a zenei általános iskolák énekóráin pedig egymást követő nemzedékek emelkedhetnek ki a zenei analfabétizmusból az ő módszerével, amit tanulni a világ minden részéből idesereglenek az érdeklődő zenetanárok. A kecskeméti Kodály Intézet a zenepedagógia és a karéneklés világhírű műhelyévé növekedett; gyönyörű régi otthonának kapualjából hűvös eleganciával tessékelik ki, akiket csak úgy bevonz a bámulat: ne zavarják az elmélyült munkát. Debrecenben, mintha csak Békéstarhos szelleme ébredt volna föl egyetemi szinten, másik nagy műhely épült Gulyás György elnyű- hetetlen ügyszeretete és szakértelme körül. De az eredmények nem szorítkoznak az oktatásra és a kutatásra. A Magyar Rádió méltán közkedvelt sorozatban igyekezett a lehető legtöbb embert bevezetni zenei anyanyelvűnk rejtelmeibe, noha nem a nótának tett fölös engedmények nélkül. Az első Röpülj Pávák szó szerint megmozgatták és lelkesítették az egész országot, s ajándékozták meg néhány pompás népdalénekessel. A modorossá merevedés veszélyétől itt-ott fenyegetett népi tánccsoportok munkáját eleven táncházmozgalom frissítette föl, amely — észak-mezőségi parasztok meg Kallós Zoltán jóvoltából — sok-sok fiatalnak közvetítette az eredeti népi művészet hason- líthatatlan élményét. Valósággal divatba jött a népi zene és tánc: Sebőék, s nyomukban más együttesek népszerűsége egy időben szinte vetekedett a tánczenékével, mégha némi „rockendrollosítás” árán is. A táncházmozgalom jóféle divatjának csúcsán, a hetvenes évek közepén, jogos büszkeséggel állapíthatta meg a Forrósban Koltay Gábor: „Az iskolából már kilépő fiatalság népzenei érdeklődésére az utóbbi időkben tömegméretekben nem volt példa. Ezt nyilvánvalóan a Páva óta, 3—4 éve létrejött mozgalom alakította ki, jó volna erről tudni Kodály véleményét, aki már nem érhette meg ennek elindulását. Kodály minden új, modern dologra azonnal reagált, ha abban értéket látott. Hallatlan biztonsággal látta meg az újabb jelenségekben is azokat a tendenciákat, amelyek a jövő számára jelenthetnek valamit.” Tényleg, eleinte Békéstarhos ötletét is óvatosan fogadta, aztán lelkesen támogatta és ritka erélyesen — bár persze eredménytelenül — tiltakozott oktalan megszüntetése ellen. Nyilvánvaló, hogy Koltay Péter Kodály — mondhatni — poszthumusz jóváhagyását keresi: „Halála előtt néhány évvel egy erdélyi parasztmuzsikust láttunk vendégül Pesten, akitől többek között azt firtatta, hogy a zenész szokott-e egyidejűleg dalolni is, mert ő Bukovinában, az 1910-es években még találkozott ezzel a gyakorlattal. Nem tudjuk, hogy Kodály tisztán tudományos célzattal érdeklődött ez után, vagy pedig az akkor már egyre nagyobb mennyiségben felhalmozódó értékes zenei anyag és az általa fontosabbnak tartott énekelt népdalok VAGYUNK" 70
