Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Vekerdi László: "…Addig élünk, míg nem feledjük, mik vagyunk!” (Kodály Zoltán történelemszemléletéről)
együttes felhasználásának gondolata is lappangott-e benne. Néhány év múlva már megvalósulva láthatta volna a két ág összefonódását.” De örvendett volna-é maradéktalanul neki? Jó volna tudni a véleményét csakugyan. :Jí íjc Kodály, akárcsak Bartók, a századfordulói—századelői olcsó magyarkodás mindent elöntő hullámaitól menekült a népdalhoz. Gyötörte a magyar középosztály körében divatos magyarnóta mérhetetlen silánysága, s fölmérte a kárt, amit a faluba eljutva a népdalkincsben okozott. A nóta viszonylag gyors kikopása a faluból azonban a népdal szívósságára is figyelmeztette, ez a szívósság a múlt mélységeire. Már a reformkor gyűjtői is a régi magyarság írásban meg nem maradt hangját sejtették a népdalokban, noha inkább csak a szövegekekkel tudtak mit kezdeni, úgyannyira, hogy a gyűjtött dallamok többsége később a viszontagságos időkben el is veszett. Kodály valódi történészszenvedéllyel tanulmányozta ezeket a régi törekvéseket, összevetette a modern gyűjtések eredményeivel, és rekonstruálta azt a szellemi klímát, ami a dallamok elhanyagolását magyarázta. Meglepődve tapasztalta például, hogy már az olyan — gazdagnak egyáltalán nem nevezhető — falusi rétegek is, amilyenekben a gyermek Arany János forgolódott, túlságosan „magosak” voltak a szorosabb értelemben vett népdaloknak. „Dalkincsünknek ez az ősrétege a XIX. század nagy dalforgalmába csak kis részben került bele. Egynéhányat az első népszínművek vetettek felszínre. De csakhamar elnyomta őket a fellendült új termés és a századközép sallangos ízlését nem elégítette ki ódon egyszerűségük. így visszaszorultak oda, ahonnét kiemelni próbálták őket, s ahol szerencsére a század végéig, néhol máig (1923), életben maradtak: a régiesebb, civilizációtól kevéssé érintett falusi parasztság közé.” De rejtegetett a század még ennél is nagyobb veszedelmet a népdalra. A XIX. század második felében ugyanis valami hasonló zajlott le a mi zenei életünkben, mint Nyugat-Európában a XV—XVI. században, párhuzamosan az irodalom demokratizálódásával. A hasonlóság azonban mélyreható és rendkívül szomorú következményekkel járó különbséget takar. Kodály ismételten visszatér erre a párhuzamra, érdemes hát kicsit részletezni. „Uralkodó műfaj: a szöveges dal, mellette eltörpül a hangszeres zene. (Igaz, hogy mi nem jutottunk el a művészi többszólamúságig.) A dalszerzők nevét senki se kérdi,senki se tudja, Nem fontos, mert a dalban kifejezett érzés oly általános, hogy mindenkié lehetne, mindenki magáévá teheti. A dalok nyomtatásban többnyire a szerzők neve nélkül jelennek meg. (Nálunk később egy-egy dalnak több gazdája is akadt: innen a sok nótaper.) ”De leginkább szájról szájra terjedtek még a kiadottak is, hallás útján, s így szöveg és dallam egyaránt változhatott. „Minden kedveltebb dalnak egész variáns-flórája keletkezik. Az elterjedés nem szorítkozik egy-egy társadalmi osztályra: a közös dalkincs áthidalja a korlátokat. Mindenki dalol: a dal a nemzeti élet egy része, nálunk: »nemzetfenntartó erő«.” Boldogabb nyugati tájakon mindebből hatalmas kóruskultúra s a maga rendjén magasrendű muzsika virágzott ki, önálló nemzeti muzsika. De mire mi ideérkeztünk, úgy a múlt század ötvenes—hatvanas éveire, végzetesen megszakadt a folyamat, s nem találkozott egymással nóta s értékes zene. A szövegeket Petőfi utánzói szállítják, „a dallamok szerzői többnyire úri dilettáns, nem teljes készségű zenészek, akik néha még leírni sem tudják műveiket. Ez az irodalom foglalja le hosszú időre a »népdal«, »hamisítatlan magyar zene« címeit, lehat a nép alsóbb rétegébe, összekapcsolja a falut és a várost. Ez virágzott és tűnt el a népszínművel, s maradt meg falun még tovább is, háttérbe szorítva annak régi eredeti dalkincsét, amelyet csak újabb kutatások kezdtek igazi gazdagságában felszínre hozni.” A zenéhez értő kevesek persze vágytak valami 71
