Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Dévényi Róbert: Egy történelmi daljáték bukása 1948-ban (A Cinka Panna balladája fogadtatása)
néhány napban a legtöbb napilap leteszi voksát a bemutatóról, meglehetősen egységes, kiábrándult hangnemben. (Egyedül a Demokrácia jelent be, már a címében is Különvéleményt.) Ebben a légkörben kerül sor a második előadásra, március 28-án vasárnap, bérletszünetben. (És nem 17-én, mint néhány forrás, többek között Péter László: Kodály Szegeden c. könyvében tudni véli. Ez azért érdemel említést, mert szemben Péter feltevésével, a bírálók csak a premiert láthatták.) Egyébként a szokatlanul nagy, kéthetes intervallumnak semmi köze a fogadtatáshoz, így szerepelt már a havi műsorelőzetesben is. A vasárnapi előadást követően az igazgatóság (Tóth Aladár) tájékoztatta a művészeket, hogy a Cinka Panna a [továbbiakban nem tartható az Állami Operaház műsorrendjén. „Egyszerűen közölték, hogy nem játszhatjuk. Nem azt, hogy nem lesz, hanem hogy nem játszhatjuk. Semmi indok. Fájdalmas, de így volt.” (L. M. közlése.) Mi történt tulajdonképpen? Művészi értelemben csakugyan megbukott a Cinka Panna? És ha igen: sikertelenségéből vonta le a konzekvenciát az Állami Operaház presztízsféltő intézkedése? Vagy felsőbb szinten dőlt el, hogy a teljes bukás látszatával kell a színpadról leparancsolni? Annyi bizonyosnak látszik, hogy ünnepi előadásnak csakugyan a lehető legirritálóbb akusztikát kapta. Képzeljük el a protokoll közönségét, amely cselekvő részese, vezető ereje volt 1948 sorsfordító napjainak, és amely közönség éppen ezért egy történelmi örökség letéteményesének, diadalmas bevégzőjének tudja magát — milyen arculcsapás- ként hatott rá a mélységesen „dezilluzionált” szabadságharc-kép, amellyel a színpadon találkozott. Az ország csupa dagadó bizakodás — a mű merő borongó fenntartás, aggályoskodó különvélemény. Van tehát mivel magyarázni az egyszeri bukást, bár ez nem elégséges indok a letiltás szigorához. A fordulat éve előtt vagyunk, az adminisztratív intézkedések még nem tartoznak a kulturális ügyintézés arzenáljába. (Az Operaház- mint állami színház tartozik végrehajtani az utasítást.) Ugyanakkor ebben az időszakban válik a kultúra az ideológiai harc terepévé, a politikai pozíciók megszerzéséért folyó küzdelem előcsatájává. 1948 tavaszán a színházakon a sor. A polgári pozíciókat letörendő, az államosítást előkészítendő, pergőtűz alá kerül Jób Dániel Vígszínháza, Bárdos Arthur Belvárosi Színháza és Várkonyi Zoltán Művész Színháza egyaránt. Ebben a szituációban különösen visszás, hogy éppen egy állami színház „téved” ekkorát. Másfelől a Kommunista Párt szorosra kívánja zárni sorait, meg akar szabadulni a párton belül minden különúttól, így Balázs Béla esztétikai-magatartásbeli partizán kodásaitól is. „Rákosi elvtárs már több ízben döbbentett meg azzal a jó tanáccsal, hogy én ne hangoztassam kommunista voltomat, ne álljak ki, mint kommunista!!! Ezt is nagyon szeretném megérteni. Tehertétel vagyok én a pártnak? Nem vállalhat engem? Mi ez?...” (Balázs Béla levele Révai Józsefnek.) E feszültségekkel terhes háttér ellenére ebben az időszakban a hírlapi kritika még nem feljelentés, nincsenek végzetes személyi konzekvenciái. (1949-ben Balázs Béla megkapja a Kossuth-díjat, és a Cinka alkotógárdájából senkit sem ér megtorlás.) De a Cinka Panna-ügyben már ott lappanganak azok a reflexek, amelyek majd a személyi kultusz éveiben kifejezetté válnak. * * A bírálatok zöme Balázs Bélát teszi meg bűnbaknak. Az egyetlen kivétel Jemnitz Sándor elemzése. Jemnitz a zenét marasztalja el. Balázs Béla „hoppon maradt”, mert Kodály nem kerekített befejezett műalkotást a vázlatból. A többség szerint a librettó eszmei és esztétikai szempontból egyaránt hibás, zűrzavaros. E kifogásokat legrészletesebben — és legélesebben —Horváth Márton fogalmazza meg a Szabad Népben. Balázs 57
