Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - Körber Tivadar: Kecskemét - Kodály városa

Példakép lehet az iskola igazgatónője is, aki törhetetlen energiával, ezer akadályon keresztül, a legrosszabb helyi viszonyok ellenére keresztülvitte, hogy az iskola élt és vi­rult. Kívánom, hogy még sok évfordulót éljen meg, minél jobb körülmények közt az el­jövendő új, tökéletesen felszerelt épületben.” Az idézetből két dolog külön is figyelmet érdemel, mindkettőt önkényesen emel­tem ki. Az egyik, hogy Kodály végső elképzelése nem egy speciális iskolatípus létreho­zása volt, hanem az, hogy az ének—zenei általános iskolák példájának, eredményeinek meggyőző ereje által oktatási rendszerünk egészében megfelelő szerephez jusson az esztétikai, ezen belül a zenei nevelés. „Szocialista országnak ez az igazi iskolája. Meg­győződésem, hogy idővel minden iskolánk ilyenné alakul” — írta nem sokkal halála előtt. A kecskeméti iskolában valóban bebizonyosodott, hogy a mindennapos éneklés nem rontja, hanem ellenkezőleg: erősíti a többi tárgy tanításának hatékonyságát, amire Kodály is célzott egy másik beszédében, 1964 februárjában, az új — azóta már kinőtt — iskolaépület felavatásakor. A másik kiemelt részlet kettős jelentésű is lehetett. Vonatkozhatott egyrészt a tíz év alatt teljesen el nem csitult gyanakvásokra, sanda tekintetekre, melyek szerint ez csak afféle „kirakat-iskola” (ennek valóban fenn is állt a veszélye, különösen a nagy ven- dégjárás-kampányok kezdetekor), válogatott gyerekanyaggal —ezt a nézetet későbbi, objektív vizsgálatok cáfolták meg. Másrészt a Kodály által kultúrpajtának, a „város szé­gyenének” nevezett régi iskolaépületre. Ebben az ügyben nemcsak szavát hallatta, ha­nem az „új, tökéletesen felszerelt” épületre 1959. április 8-án kelt levelében tízezer forintot ajánlott föl és ami ennél még többet ért: egy sor pedagógiai művének szerzői jogdíját, mely attól kezdve folyamatosan megilleti az iskolát. „Kecskemét dicsősége az első zenés általános iskola” — írja ugyanebben a levélben Kodály. A gyakori látogatások évei következnek ezután. Hol a brémai, hol a francia te­levíziósok társaságában jelent meg Kecskeméten —az előbbi alkalommal több részes interjú készült vele, melynek anyaga magyarra fordítva az „Utam a zenéhez” címmel megjelent könyvben olvasható. Ahogy egykor, ötvenévesen elfogadta Kecskemét meg­hívását, úgy 80. születésnapját is megosztotta a szülővárosi és az országos ünneplések között. Kívánságára tisztán kórusművekből álló műsorral köszöntötték a színházban a kecskeméti iskolások, mintegy a harminc évvel korábbi nagy dalos-összefogások foly­tatóiként. A hangverseny előtti szoboravató beszédében Katona József sorsának példá­ján jelölte ki Kodály a város és a magyar társadalom előtt álló feladatokat. Négy évvel később a város két nagy élő fiát: Kodályt és Vásárhelyit láthatta együtt az egész ország az ének-zenei iskolából közvetített televíziós adásban. Ezeknek a — viszonylag közeli — éveknek a pontos és teljes krónikáját megírják majd mások, maradjon ez a visszaem­lékezés (hiszen személyes emlékeinket idézzük) csupán felvillantása a közismert té­nyeknek. 1932-ben kocsival-küldöttséggel, virágokkal-beszédekkel várta vendégét a város a vasútállomáson. A hatvanas években, ha a sok autó között a jól ismert fekete Mercedes megjelent az utcán, a kecskemétiek csak odanéztek és megjegyezték: Kodály van itt ismét. Vajon melyik jelzi jobban odatartozását? Valójában most lett valóság az, amit 1947-ben már anticipált: „Ha végigmegyek Kecskemét utcáin, a kapuk mögül ismerő­sök és megértők tekintenek rám, akik valamit magukénak éreznek abból, amit tettem. Ezért örömmel adom poraimat a kecskeméti homoknak, hogy azt termékenyítse.” Teste nem a szülőváros földjében porlad. De szellemi hagyatéka halála után is — még teljesebben, mint életében — meghatározza Kecskemét arculatát. Az 1967-ben elkez­dődött népzenei találkozók, az 1970-től rendszeresen megrendezett zenepedagógiai szemináriumok, melyeknek gondozója az 1975-ben hivatalosan is megnyitott Kodály 32

Next

/
Oldalképek
Tartalom