Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - Ittzés Mihály: „…hogy a nép hangja mindig szabadon szólhasson!” (Kodály Zoltán életművének közéletisége)

... hallom, mi köze lehet a művészethez? Az, hogy a magyarság egészéből egyedül őrizte meg azt a szikrát, amelyből, ha van mivel táplálni, felgyúlhat a nemzeti művészet tüze.

Paraszt-ember: az embert hangsúlyozom, nem azt, ami elválaszt tőle, hanem ami közös vele.

Nem helyes, hogy a magyar városlakónak a falusi magyar csaknem olyan egzotikum, mint a néger. Nem elég autón átrobogni a falun. Be kell lépni a kapun, körülnézni a házakban: ott is emberek laknak. Sokszor égbekiáltó testi-lelki nyomorúságban (erről is mi tehetünk), és mégis mennyit tanú Ihatunk tőlük.” Az ezerszínű néphagyományt megismerve jutott Kodály arra az álláspontra, hogy „mutassuk meg a városi gyermeknek a zengő Magyarországot! Hiszen alig tudja, hogy itt él. Hadd érezze meg: a ,haza’ nem az a néhány, neki semmitmondó frázis, amit vele daloltatnak, szavaltatnak, hanem pezsgő élet, gyógyító melegség, színpompás őserdő, amibe ezer csáppál kapaszkod- hatik.” Hogy e célt el lehessen érni, a zeneszerzőnek társadalmi kötelessége, hogy a kicsinyeknek is komponáljon. Nem elég csak a szakzenészképzéssel, a hivatalos zeneélettel törődni — ez volt Kodály nagy felismerése 1925 táján, — hanem a zenei köznevelés is fontos feladat. „Az állam hiába tart fenn operát, koncertet, ha nem jár bele senki. Olyan közönséget kell nevelni, amelynek életszükséglet a magasabbrendű zene. A magyar közönséget ki kell emelni zenei igénytelenségéből. Ezt pedig csak az iskola kezdheti el.”

Itt természetesen nem arról van szó, hogy egy zeneszerző amiatt aggódik, hogy nem lesz elég „vevője” a zenéjének. A társadalom, a kultúra egészsége kívánja, hogy a magasabbrendű zene helyet kapjon a közösség és az egyén életében, hisz „a zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.”

A felszabadulás után elérkezettnek látta az időt, hogy a zenei nevelés is általánosan elfogadottan helyet kapjon a nevelés és oktatás egészében. Nemcsak a magyar zene, hanem általában az értékes zene szempontjából, az új társadalom egészséges fejlődése érdekében hangsúlyozta, hogy „zene voltaképpen csak kétféle van: jó és rossz. ... Rossz idegen, rossz belföldi egyaránt káros, mint a pestis. Gyógyszerét még nem találták meg, a küzdelem folyik ellene a világ minden országában, változó sikerrel. Kedvező pillanat e küzdelemben, amikor egyszerre nagy tömegek előtt nyílik alkalom a jó zene megismerésére.” Ezt a lehetőséget látta a demokratikus iskolareformban. Teltek az évek, sok szép eredmény, az itt-ott szaporodó ének-zenei általános iskolák mellett is számos probléma maradt. Nem hiába hát, hogy még 1964-ben, a kecskeméti énekes iskola új épületének avatásán is arról kellett beszélnie, hogy „kulturális életünkben egyre szükségszerűbben vetődik fel az az igény, hogy népünk kommunista nevelésében hatékonyabban használjuk fel az egyes művészeti ágakat. Mindmáig nem használják ki kellő mértékben azokat a lehetőségeket, amelyeket a film, a televízió, az irodalom, színházaink stb. mint a tömegek nevelésének eszközei nyújtanak. Ebben a satöbbiben vagyunk benne mi is, a zene. Ezt a satöbbit fölbontani, a zenét az általános műveltségben kellő helyére állítani, íme a magyar pedagógia legközelebbi, legsürgősebb és legfontosabb feladata. Enélkül nem beszélhetünk komolyan népművelésről s a kultúrának a néphez juttatásáról.”

A zenei népművelés leghatásosabb eszközeként az éneket, főként a karéneklést ismerte fel Kodály. Számára a kórus — művészi jelentőségén túl — a társadalmi szolidaritás, az egymásért való felelősségvállalás iskoláját is jelentette. Az ének pedig azért fontos, mert „mechanizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik. Ettől csak az ének szelleme véd meg.” Egyik utolsó írását, a magyar

23