Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Ittzés Mihály: „…hogy a nép hangja mindig szabadon szólhasson!” (Kodály Zoltán életművének közéletisége)
intézetbe, a rezsimváltozás nem okozhat nagyobb megrázkódtatást. Csalódtunk. Az egymással szövetkezett hiúság, ravaszság, összeköttetés óriási erőfeszítéssel legyőzte a legtisztább művészi célokat...” Már a Tanácsköztársaság bukását követő fegyelmi tárgyalások során kijelentette, hogy a zenei „direktórium megerőltetett, időt rabló munkát végzett egy fillérnyi haszon és minden más néven nevezendő előny nélkül. Működésünk minden bírálat elé néz ..„Az merjen elém állni és leckéztetni, aki a magyarság érdekében többet dolgozott nálam. Egész életemet egy centrális gondolat szolgálatába állítottam ..Ez a centrális gondolat — a magyar zenekultúra megteremtése — már Kodály diákköri feljegyzéseiben feltűnik. Kellemetlen személyes tapasztalatai, meghurcoltatása ellenére mégis vállalta 1945-ben, amikor újabb lehetőség és feladat került eléje, a Zeneművészeti Főiskola újjászervezésében való részvételt, ha a főigazgatói tisztet nem is fogadta el. Amit 1919-ben nem lehetett megvalósítani, azt szerette volna létrehozni a felszabadulás utáni demokratikus fejlődés során. Az1946—47- es főiskolai tanév megnyitóján mondott beszéde ékes bizonyítéka annak, hogy Kodály a legfelsőbb zenei nevelés, oktatás ügyét nem pusztán belső szakmai kérdésnek, hanem általános kulturális érdeknek, a főiskola szellemének megváltoztatását társadalmi és erkölcsi kérdésnek tekintette: „Egészséges társadalmat kell teremtenünk, ahol kizárólag képesség és tudás alapján lehet érvényesülni, nem pedig pénz és protekció által. ... Az intézet csak úgy lehet méltó az új idők új erkölcséhez, a becsületes demokráciához, ha végképp és tökéletesen hátat fordít a letűnt korszak korrupciójának és üzleti szellemének.” Ugyanígy szót emelt a Főiskola szellemi megújhodása mellett is. Kodálynak a művészeti és tudományos közéletben kifejtett tevékenységét meghatározta, hogy elsősorban muzsikus, zeneszerző volt, de távol állott tőle a szűkkeblű szakmai elfogultság, egyoldalúság. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Művészeti Tanács elnökeként végzett munkája vagy a Magyar Tudományos Akadémia élén kifejtett tevékenysége. 1946 július 24-én választották elnökké s egyben tiszteleti taggá. Akadémiai beszédei mind a tudós és művész társadalmi és szakmai felelősségéről vallanak. Első akadémiai beköszöntője is arról tanúskodik, hogy megbízatásait sohasem csak dísznek tekintette, hanem munkával, felelősséggel járó feladatnak, ahol „az élre parancsolt előmunkás” szerepét kell betöltenie. „ .. . a világ minden akadémiája egy-egy nemzet nevét viseli — mondotta. — Ez a név nem azt jelenti, hogy minden ott folyó munka a nemzetre vonatkozzék. Hisz egy nemzetek feletti matematikai tétel vagy természettudományi felfedezés csakúgy az illető nemzet dicsősége, mint egy irodalmi remekmű. ... Ezért örömmel üdvözöljük az Akadémia körében a természettudomány megnagyobbodott képviseletét; működésüktől sokat várunk .........Nagy szellemi nyomástól szabadult meg a nemzet. Itt az ideje, hogy keressük a magunk útját, minden befolyástól menten. Ne legyünk uszályhordozói egy nemzetnek sem.” Mintha csak ezt a gondolatot folytatta volna két évvel később, az 1848-as forradalom centenáriuma alkalmából rendezett rendkívüli akadémiai közülésen: „Hisszük, hogy minden nép megél addig, míg van mit mondania embertársainak. A magyarság pedig még nem mondta el mondanivalóját. Nem mondta el különösen a kultúra terén: hisz századokon át fegyverkezésre kényszerült puszta élete védelmében. Márpedig a népek küldetése csak a béke műveiben jut maradandó kifejezésre.” Egy másik 1948-as beszédében arról szólt, hogy „Akadémiánk azon kevés intézményünk közé tartozik, amelynek nem kellett nevét megváltoztatnia, mert sohasem viselte a királyi címet. Nem fejedelmi kegy hozta létre, ... A Magyar Tudományos Akadémia tisztán a nemzet akaratából jött létre, azért legigazibb jelképe mai napiga nemzet magasabb kultúrára való törekvésének.” Éppen ezért mondotta ugyanekkor: „A 21
