Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - SZEMLE - Olasz Sándor: Vita és vallomás (Tóth László beszélgetései szlovákiai magyar írókkal)
mibb és műközpontúbb gondolkodással: egy olyan kritikai eszmény felé, amelyben a »valóságirodalom« és az »irodalom valósága« fogalmak nem dilemmát, hanem egy és ugyanazon dolog dialektikus egységét jelentik.” A tizenkét interjú arra is jó alkalom, hogy a megkérdezettek a szlovákiai magyar irodalom jelenlegi helyzetén töprengjenek. Milyen ez az irodalom és hol tart most? — Tóth László gyakori kérdése ez.Zalabai szerintcsúcsművek, remekművek nincsenek, de az alap már megvan, hogy alapművek szülessenek. Némelyek ugyan kétségbe vonják, hogy Szlovákiában magyar írók tollából nagy művek, világirodalmi alkotások jelenhetnek meg. A többség azonban szerencsére nem ezen a kishitű véleményen van. Igaz, van gond bőven. Dobos László lassúnak érzi ennek az irodalomnak a belső ritmusát. „Háború utáni semmiből indulásunk nem lehet irodalomfogytiglani menlevél.” De figyelmeztet Dobos a nemzetiségi elbizonytalanodásra is. Egy irodalom programja — vallja Duba Gyula — mindaddig ingatag, amíg a történelmi gondolkodásnak „nincsenek egyértelműen tisztázva a nemzetiségi jövőhöz való kötődései.” De hát a szlovákiai magyar irodalom (Dobos szavaival szólva) még mindig „másodállásban” íródik, s nem egy tehetsége alkotó (mint Gál Sándor) sokműfajúságát a szükség, a kényszer diktálja. (A Gál Sándor-interjúból egyébként az egyik legrokonszenvesebb írói magatartás bontakozik ki.) Turczel Lajos és Tőzsér Árpád az elmélet hiányában látják a fejlődés egyik fő akadályát. Mindketten szükségesnek tartják a szlovákiai magyar irodalom előzményeinek, az 1918 előtti irodalmi és művelődési hagyományoknak hangsúlyosabb figyelembe vételét. S miközben a szlovákiai magyar literatúra az egyetemes magyar irodalom számára is (különösen az utóbbi másfél évtizedben) egyre több értéket adott (gondoljunk Dobos regényeire, Tőzsér lírájára és esszéire, Koncsol László elméleti-kritikai munkásságára), fölnőtt egy új írói nemzedék, amely a szlovákiai magyar irodalom helyzetét és jövőbeli útját egészen másféleképpen kezdte nézni, mint akár a középgeneráció. Varga Imre például állóvizet érzett indulásakor, „vidékiesnek”, „ásatagnak” találta a szlovákiai magyar irodalmat. Nyilván sok volt ebben a nézetben a szerepjátszás, az „idegesítően egyforma” irodalommal való idegesítő szembefordulás. De ott volt az újítani akarás őszinte belső igénye. Alig egy évtized alatt aztán — ahogy Zalabai Zsigmond látja — „egymáshoz szelídült modernség és hagyomány, világtudat és szlovákiai magyar valóságérzék”. Tőzsér —Lotman terminológiáját alkalmazva — a „sze- miotizáltságban” (a jel, a megformálás nagyobb tiszteletében) fedezi föl e nemzedék legfontosabb jellemzőjét. (Az előző generációk „deszemioti- záltságával” szemben.) Minden beszélgetőpartnerétől megkérdezte Tóth László, hogy mit jelent emberként és írói ként csehszlovákiai magyarnak lenni? Az országhoz, a szülőföldhöz való kötődést vallják az írók, ugyanakkor joggal várják el, hogy az etnikai sajátosságokat, a kulturális és művelődési igényeket mások is tiszteletben tartsák. A „sajátosság méltóságának” Sütő András-i igénye a szlovákiai magyarság számára is korparancs. Rácz Olivért idézzük: „Magyarnak lenni — természetes állapot. Az ember úgy magyar, amiként például a tigris csíkos. A tigris talán nem is tudja, hogy csíkos, de ha valakinek az a botor és merőben fölösleges ötlete támadna, hogy megpróbálja megfosztani őt a csíkjaitól, bizonyára meglepő »élményben« lenne része.” Mások aztán éppen nem a példabeszéd megoldását választják. Varga Imre például kijelenti: „Hazudik, aki azt mondja, hogy magyarsága miatt még nem volt gondja-baja.” A hídszerepről, a kettős kötődésről is mindenki elmondja a véleményét. S érdekes módon sokan e gyakran emlegetett kategóriák újraértelemzéséről beszélnek. Dobos László szerint a közvetítés a szlovák (cseh) és a magyarországi magyar irodalom és kultúra között „nem válhat egy irodalom főfoglalkozásává, egyetlen tennivalójává.” Tőzsér is hasonlóan gondolkodik: „. . . régen rossz annak az irodalomnak, amelyik csak »híd« akar lenni, azaz olyan terület, ahol senki sem kíván elidőzni, amelyre mindenkinek csak addig van szüksége, míg valahonnan valahová eljut.” Többen keserűen állapítják meg, hogy nincs kölcsönösség, az értékek cseréje nem tökéletes. Turczel Lajos is rezignáltan mondja: „nemzetiségi irodalmunk iránt szlovák és cseh részről alig mutatkozik érdeklődés.” De ugyanez a közömbösség van meg a nem nemzetiségi magyar irodalom iránt is. Márpedig egy híd akkor igazi, ha kétirányú rajta a közlekedés. Az is meggondolandó, amit Zalabai mond erről: „Kételkedem abban, hogy egy-egy nemzetiség a maga körülhatárolt politikai, társadalmi, szellemi adottságaival, kisebbségével döntő módon szólhatna bele a »nagyok« viszonyába. Számára minden azon múlik, akarják-e, s őszintén akarják-e a nagyok: a nemzetek közeledését.” A kettős kötődés hagyományos értelmezésének revíziója vezeti el Zala- bait ahhoz a fölismeréshez, hogy egy műveltséget — ha igazán nyitott — nem lehet „bikultúrák kalodájába” szorítani. Nincs beszélgetés, melyben Fábry Zoltán neve valamiképpen elő ne kerülne. Többen a Fábry- örökségért emelnek szót. Ám a stószi gondolkodót szoborrá sem szabad merevéteni. Az erkölcsi realizmus kizárólagossága— mint Turczel fejtegeti — az esztétika követelményeivel kerülhet szembe. Mások a Fábry-féle „többletvállalás” utópisztikus vonásaira figyelmeztetnek. — A teljesség igénye nélkül — mintegy a kötet gazdagságát is érzékeltetendő — még néhány kérdéskört említünk meg: a szlovákiai magyar értelmiség és tudományosság helyzete, az iskolaügy és a színházi élet. S nem utolsósorban gyönyörű vallomásokat olvashatunk ebben a könyvben a szülőföldről. A fölnevelő tájról, melyről szólva még a nagyvilágot bejárt írónak is összeszorul a szive. (Madách, 1981.) OLASZ SÁNDOR 95
