Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: A megfeszített erkölcse (Simonyi Imre verseiről)

mindig valamivel meg tudja tetézni. Néhol, mint a Rendületlenülben, annyi is elég, hogy találó szójátékot állít a középpontba. Az „e-kívül” és a „belül” szavakkal folytatott (helyhatározói) játék különös keretet ad a versnek, mely főképp hangulatfokozó. A „játszó” megrendültsége nyilvánvaló, (a krétarajzokban is volt erre példa) nyilvánvaló, de nem közönséges, főképp nem alpári, ahogy egyesek hinni vélték, teret engedvén fantáziájuknak. Simonyi Imre magyarságeszménye, középpontban az emberrel és a hazával, csak any- nyira ódivatú, mint mondjuk a Psalmus Hun- garicust író Dsida Jenőé. Ma már nem szokásos — azért azt ne mondjuk, hogy megvetendő — túlfűtöttsége a verset olyan tájak és érzelmek felé viszi, mely megvertségünket és büszkeségünket egyként mutatja. A deheroizálás ellen, mi mást tehetne, Történelmi leckét ír; nem kinyilatkoztató modorban, azt meghagyja a mérsékelten tanácstalan hűvöseknek, hanem töprengve, félreérthetetlen kérdőmondatainak sokkjával. Költeménye, talán a Forgácsok egy fakeresztről legjobb darabja, „Vezeklő s illő alázat a vétkekért!” Szintén ő mondja, hogy kit akart vele megszégyeníteni: az „illegő-riszáló alázatosságot”. Ekképp: „Muhi? Mohács? Maj- tény? Világos? / És Zrínyi?! És Ady?! És Bartók?! És Zsilinszky?! / Csak illő flórt a méltóságos gyászhoz! / De hogy bármelyik Majténynál / végleg letörött volna a zászló!? / Hát József Attila!? Hát Kodály!? / Hát Krúdy!? Hát Németh László!?” Értékvonulata tiszta, világos. Nevekkel és tartásokkal jelöli az irányt, a „vesztett történelemmel” mindig szembeállítva az erkölcsileg győztest, illetve győzteseket. „Egy dal egy édes dallam . ..” motoszkál fülében, némelykor szemérmesen, máskor az „úri-negyedik-rendből” — tehát alulról — jöttek magabiztosságával. Köny- nyedén versel, szépen, tisztán míveli a szonettet, gondolatai világosak. A pontosság, egyértelműség érdekében gyakran használ értelmező mondatokat, utalásokat, nem ítélve haszontalannak a záró- és gondolatjel többszöri használatát sem, akár egy-egy versen belül. Hetykesége, nevezhetjük játékosságnak,jó pár verseimnek hangulati előkészítő szerepet szán (A pap-báró a cselédlány meg a kezdő hírlapíró), noha ezek a körülírásba valaminő humort is bevivő „bukfencek” messze maradnak a Hatodnapon klasszikus, némi morbidságot is tartalmazó, meghökkentő verseimétől: Kérdések egy halottas ágyhoz s a hulla válaszol. Figyelmeztessünk rá, hogy az öngúny — ezúttal erről volt szó — mily véresen komoly kérdéseket bújtatott; hogy a színház — a reflektorokkal tüzesített játszótér — mily emelkedettséget adott a való és a valószínűtlen határán levő egy-egy végszónak; de hát ezt mindenki tudja. Mert Simonyi végszavai, amit majd később oly természetes könnyedséggel fognak fölhasználni a dramolettek, már ekkor készen voltak; Pilinszky szertartás-színházának nagy (misztikus) csöndjeivel szemben az érzelmek: a megbocsátás, a feledés, a gyönyör, az emberiséget fogva tartó önámító hazugság — egyszóval, csupa akcióállapot — elsődlegességét hangsúlyozták.

Háttérkiválasztásaiban, főképp, ha a megörökítendő alany is erre ösztönzi, mindig van valami artisztikum. A nagy álmodok (például Krúdy) vagy az álmokat megélők s így valósággá tevők (mondjuk Tímár József), alakjukkal: bohémsá- gukkal és igazságszomjuk kivetítésével, a művészetre (és életre!) érzékeny ember kifinomult helyzettudatával élik meg azt, ami világ, politika, történelem. Tovább folytatva a sort: személyükön keresztül, ami haza, tisztesség, becsület. Hát persze, hogy némelykor „romantikus” környezetben, egy pohár rizling mellett, a színpadról lelépő — mert sikert sikerre vitt — jóízű fáradtságával tűnnek föl a hősök; sőt néha egy megálmodott „utolsó utazásban”, ahogy a hajnali Postakocsival induló Krúdy.

Simonyi nagy versében, a Rekviem Tímár Józsefért címűben mégse a környezet, a megidézés módja érdekes — láthattuk, egyetlen jól megválasztott jelzővel is tud alakot elővarázsolni —, hanem ajellem kibontása. Zsúfolt, szerepekről sem hallgató verse pályaképnek is megfelelne, ha egyáltalán ez lett volna a cél, egy nagy színész föltámasztása. Több volt: föltámasztása a koronként sok megpróbáltatásnak kitett Erkölcsnek, mely a faji megkülönböztetést éppúgy megvetette, mint a Szózatot némaságra ítélő percemberkék siserehadát. Tímár, Simonyi szerint, Igazzal akart győzni a valódiságon; mindezt egyenes tartása, etikája („gerincből-nőtt mellbőségmére- te”) segítette és az értéknek olyasfajta — alázatos, előtte főt hajtó — megbecsülése, mely ma is ritka. Ha ezt az időközben kikristályosodott rangsort, Tímár (és Simonyi) értékvonulatát csúcsaival csak jellemezzük, akkor sem mondhatjuk, hogy szűk lett volna azon univerzum, melyből kiválaszttattak. „Mert hárman vannak (mondta) csupán / hárman: Krúdy, Márai, Németh László./ Nékem e Háromság: alfa is meg zárszó. / Eny- nyit mondott (szót se mást) délután. / Majd este, tíz-tájt, vacsora után: / s akik a Leckét (szólt) ugyancsak tudták, / azok a már-már magyarrá lett muszkák: / Csehov Antal, Gogol Miklós, Tur- genyev Iván. / Mert ITT: Napraforgó nőtt a Cseresznyéskert / helyén, s a Holt lelkek egy Iszonyt érlelt, / s: Egy vadász... lapoz M. Füves könyvébe. — / „Csak hárman?!” — Mosolygott. — S mintha visszarína / e mosolyban Ady, Babits, József Attila, / s minden magyaroknak Halotti Beszéde ..

Didaktikussága — ezer adalékot, címet, utalást és idézetet fölhasználó alkotásmódja — ellenére sem mondható, hogy nem épít az olvasó műveltségélményére. Sőt, társnak fogadja, aki egy-egy szó („minőség forradalma”, „Házson- gárd”) ismeretében maga is érezheti az elhallgatás többletét mint műképző erőt, meggyőződhetik arról a roppant tudásanyagról, mely ugyan utalásokban és hivatkozásokban s nem kevésbé az élmény mélyrétegében mindenkor jelen van, de nem szükséges s néha nem is illik teljességében

93