Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Virtusból tanulni, élni (Beszélgetés Berta Jenővel, a fajszi Kék Duna Tsz elnökével)

Nehezen igazodtunk ki az angol őrségen. Néha figyelmeztetés nélkül lőttek arra, aki a kapu felé somfordáit, máskor tucatostól engedték ki a népet a főkapun. Ha a szökések száma emelkedett, egy hétig zárva tartották a kijáratokat. Teljesen kiszámíthatatlanok voltak; pontosabban a szigorúság mértéke mindig az őrség parancsnokától függött, az ügyeletes tiszttől; ezt egy idő után kitapasztaltuk. Egy szép napon hárman összefogtunk és meglógtunk. Civil ruhát még a táboron belül szereztünk. Kalandos úton keveredtünk haza, bolyongásunk legkritikusabb pontja a német—osztrák határon való átkelés volt. Felfogadott átvezetőnket el is kapták, mi azonban szerencsésen kikötöttünk egy gyűjtőlágerben, ahonnan a magyarokat már épp hazafelé irányították. Arra kellett csak ügyelnünk, nehogy megtudják, hogy mi a határon kívülről érkeztünk oda, mert akkor könyörtelenül visszazsuppolnak bennünket.

— December 13-án éjszaka érkeztem haza, Kiskőröstől már gyalog jöttem, átvetettem magam a kerítésen, s az első pillantásom az üres góréra esett; át lehetett látni a résein a holdvilágnál. A rokonság még akkor éjszaka összeszaladt, én pedig azon voltam, hogy ami ennivaló van, az menten kerüljön az asztalra. Óvtak, hogy vigyázzak: ilyenkor betegre, sőt halálra eheti magát az ember, de legyintettem, hogy nekem csak attól lesz bajom, ha nem ehetem eleget.

Kiderült, hogy abban az évben, 1945-ben nem is volt hasznosítva az összes földterület; az após már idős, beteges ember volt, s jó lovainkat is a falun átzúduló front magával sodorta. A katonák aztán hagytak ott egy másik lovat, így félig-meddig kárpótolva lett. Amikor hazajöttem, már másnap szereztem újabb két lovat, s azonnyomban hozzáláttam a szántáshoz, mert az összes földünk forgatásra várt. Igaz, hogy a három lónak összesen csak egy tüdeje volt — kettő ugyanis kehes volt, ezek egyike a munka befejeztével fel is dobta a patáját —, de a lényeg az, hogy szilveszterre az utolsó négyszögöl is meg lett szántva.

Tudtam, hogy mielőbb lábra kell állnom, s azt is, hogy csak magamban bízhatom. Volt egy kis paprikám, mely azon a területen termett, amellyel első helyezést értem el. Két hold földért cseréltünk-vettünk két csikót, nem túl fényeseket, de mégis olyanokat, melyekből később jó lovak váltak. A vásárlásnál apám segített, borzasztómód szerette a lófélét mustrálgatni, s értett is hozzá. Majd, már ugyancsak 1946-ban, megnőtt a bikaborjú, és sikerült eladni tenyészállatként. Nagy hiány volt akkor az országban az apaállatból. Vettem kocsit, vasekét, szerszámokat.

Sikerült a csikókat is törzskönyveztetnem. Ezt is milyen előzmények után? Kapáláskor a föld végén a kocsihoz voltak kötve, s megijedtek a lótenyésztési felügyelő motorjától, ki épp arra furikázott. A csikók elszaladtak. A felügyelő nyomban érdeklődni kezdett, hogy kié az akkor már két szép állat. Számomra pedig tudatosult egy nagy tanulság: az emberi kapcsolatok ereje megkönnyíti az érvényesülés útját. Ebben persze nem a felfedezés a nagy horderejű, mert erre már sokan rájöttek azelőtt is, azóta is. Hanem az, hogy a kapcsolat akkor igazán érvényes, s csak akkor válik hosszú időre, azaz életfogytiglan kamatozó befektetéssé, ha nem élnek vissza vele. Kényes vagyok arra, hogy szavát tartó embernek ismerjenek, kinek egy bólintása is nagyobb nyoma- tékot jelent, mint akárhány pecsét és aláírás a szerződésen.

Annak idején, apám, ha már nem bírt a csillapíthatatlan földéhségével, megvett a mi földünk melletti kubikból vagy száz négyszögölet, s két éven át minden szabad percünk azzal telt el, hogy töltögettük. Jóformán nem ért annyit az egész, mint az a töméntelen szalonna, amit meg kellett ennünk ez idő alatt, hogy bírjuk a munkát. Egy más alkalommal a birtokot egy olyan parcellával gyarapította, amely tele volt jegenye- tuskóval, amit még hasogatni sem lehet, úgy kell egyenként elfarigcsálni. Ezek a munkák egyedül arra voltak jók, hogy megerősödjünk, megizmosodjunk, edzettekké váljunk.

63