Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Virtusból tanulni, élni (Beszélgetés Berta Jenővel, a fajszi Kék Duna Tsz elnökével)
Miért mondom mindezt? Azért, mert én ebben sem követtem apám természetét. Azt mondtam, nem kell sok föld, de ami van, abból hozzuk ki a lehető legtöbbet. Gyarapodni így is lehet, bár én akkor, a negyvenes évek vége tájt a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna arra, hogy autóm lesz, vagy hogy új házat építek. Topisan szívesen járok, sőt jártam régebben is, mivelhogy kényelmes, de ha emberek között és előtt kell megjelennem, szeretek kiöltözni; tehát szeretek adni magamra. Kofálkodási hajlam nem buzgott bennem sohasem túlságosan, de elégedettséggel töltött el, ha a saját terményemet jó pénzért eladhattam. S idővel ebben is jártasságra tettem szert. Amire tehát a boldogulásomat a leginkább építhettem, az az évi másfél-két kataszt- rális hold paprika volt, továbbá a borjú- és a csikónevelés. A sertés különösebben soha nem érdekelt, csak saját szükségletre hizlaltam. Aztán át kellett élnem az 50-es évek elejét. Az sem valótlanság, ha úgy mondom: túl kellett élni . . . 1953 tavaszán kétszer kellett elmennem más vidékre — kenyérért. Nekem, a termelőnek — ez nagyon-nagyon bántott. Dunántúlról hoztam mindkét esetben, ott még inkább volt, mint errefelé. De egy ízben ott is csak a huszadik helyen kaptam. Szörnyű év volt az 1952-es — mindenféle értelemben. Májusban minden elfagyott, aztán meg augusztus közepéig egy csepp eső sem hullott. Majd meg jött a kulákosítás. így kell hogy mondjam; említettem már, hogy mindössze két gazda volt, kinek 25 hold körüli földje volt. E tekintetben 1945 után sem változott a helyzet, hiszen a felosztott egyházi birtokból inkább csak a földnélküliek kaptak. Én ekkor már tanácselnök-helyettes voltam —társadalmi megbízásban. Fiatal voltam —28 éves csupán — kedvemre volt, hogy ott lehetek, ahol a közélet zajlik. Leginkább rám bízták az ülések levezetését. Sógorom apja azelőtt másodbíró volt, aránylag ő is fiatalon, de én nála is ifjabb voltam — tudtam értékelni a funkciót. És akkor egyszeriben hetvenkét embert nyilvánítottak kulákká Fajszon. Furcsa volt, de az első pillanatban még felháborodni sem tudtam nagyon, hogy engem is közéjük soroltak. Megmondom, miért... A listára kerültek között volt olyan, aki 1945-ben kapott öt hold juttatott földet, s azon gazdálkodott, azelőtt meg 18 éven át volt részarató egy nagyobb gazdánál. Ez utóbbi mindenesetre arra utal, hogy megbízható, dolgos ember volt. Egy másikat azért marasztaltak el, mert odaköltözött hozzá sváb származású egykori katonacimborája. A harmadik egy nyomorék ember volt, aki ez okból hét—nyolc holdnyi földjét kénytelen volt mással megműveltetni. Namármost úgy gondolkodtam, hogy ha én ezekkel vagyok egy táborban, végül is nincs szégyelleni valóm. Másrészt viszont az igazságtalanság sokszorosan bántott; éreztem, nemcsak a magam, a többiek nevében is lépéseket kell tennem. Tettem is: feletteseimtől meghallgatást kértem, aminek nyomán fokozatosan törölték az egész listát. így aztán három hónapig voltam mindössze „kulákcsemete”. De az eset így is megrázta a falut, s mondhatnám úgyis, hogy visszavetette fejlődésében, mert a lakóit megosztotta, egymás ellen fordította. Lehet, hogy épp ez is volt a cél? Nem tudom. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a szomszédos Bátyán, ahol pedig sokkal több jómódú ember volt található, mint itt, kíméletesebben bántak a parasztokkal. Termelőcsoport már 1949-ben alakult, 1952-ben mesterségesen felduzzasztották, később az országos változásokat zilált állapotban bár, de nagy nehezen átvészelte. Lényeg az, hogy én közéjük — most csak az 50-es évekről beszélek — soha nem kívántam beállni. A legnehezebb időkben sem! Mert legalább egy csikóm és két növendék bikám nekem azokban az években is volt, mivel mindig olyan növényeket termesztettem, melyekre leszerződhettem, elengedtek egy sereg beadást, végül majdnem úgy 64
