Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Virtusból tanulni, élni (Beszélgetés Berta Jenővel, a fajszi Kék Duna Tsz elnökével)
hajójárathoz megyünk ki. Délután kétszer jött személyhajó a Dunán, s ez ürügy volt arra, hogy ki- és visszasétáljunk, közben nézelődjünk. Útközben volt egy kiserdő, de ha oda egy fiatal párt láttak netán betérni, az hetekig beszédtéma volt, s ha nem is történt semmi, akkor is lángragyúlt képzelettel színeztük ki az esetet. Voltak még aztán a színkörök, valamelyes együttlétre ezek is módot adtak. Későbbi feleségem középkorú féltestvére szervezte, és rendezte a népszínműveket. Kitűnő koponya volt, ha taníttatják, biztosan viszi valamire. Én inkább népművelő előadásokra jártam, meg moziba; a katolikus legényegyletben kevésbé éreztem jól magam. Visszatérve a párkapcsolatra; szabály volt az is, hogy este hat előtt nem illett a lányos házhoz menni. S aztán illett észrevenni, hogy a lány szülei aludni készülnek, és nem megvárni, amíg szándékukat ők maguk fogalmazzák meg. Kettesben maradni a lánynyal csak akkor lehetett, amikor az kikísérte a fiút, de akkor is csak legfeljebb öt percig. Megállapodásunk volt hosszú időn át az elöljárósággal, hogy a saját lovainkkal és a község hintájával szolgálatot teljesítsünk, tehát hogy rendelkezhet velünk a főjegyző, s évente néhány pengőt ez is hozott a házhoz. Fiatal parasztlegényként nemcsak a főjegyzőt, ám a velem egykorú lányát is fuvarozgattam, néha csak a hajóállomásra, de olykor Kalocsára is. Ha csak egy kicsit is belevaló vagány vagyok, több olyan alkalmat is megragadhattam volna, amikor én voltam előnyösebb helyzetben. Ez még inkább elképzelhető lett volna, mint az, hogy úgymond komoly szándékomat méltányolva leálljon velem az utcán. Akkora volt a társadalmi szakadék, hogy egy ilyen kapcsolat egyszerűen keresztülvihetetlennek tűnt. Holott más vonatkozásban égett bennem a vágy, hogy akár a főjegyzővel szemben is partner lehessek. Meglehet, hogy a nőkkel szemben tényleg gyámoltalan voltam, illetve vagyok mindmáig. Csak jár a szám és semmi kezdeményezés ... De én nem szégyellem azt sem, hogy tizenkilenc éves koromban szűzen mentem a házasságba. Meggyőződésem, hogy a nősülő fajszi legények nagyobbik fele hasonló cipőben járt. A hosszan tartó legénykedésre a korai házasság különben sem adott módot. Huszonegy éves koruk — az akkori katonáskodás kezdete — előtt a parasztlegények zöme megnősült. A lány pedig húsz éves kora után „értékcsökkentnek” minősült. Szerintem a nagy sietségnek a fő oka a szegénység volt; a fiataloknak is érdekük volt, hogy mielőbb önálló keresővé váljanak, a saját lábukra álljanak anyagilag is, de ez volt a szülőknek is az érdeke: ne nekik kelljen ruházniuk, etetniük felnőtt gyermeküket. Az, hogy fiatal pár az önálló életet mindjárt egy külön fedél alatt kezdje, szóba sem jöhetett. Ha csak a sora nem részeltette őket olyanfajta kivételezett helyzetben, hogy valamelyik részről elhaltak a nagyszülők idejekorán, s a kevés leszármazott sem marakodott az örökségen. Az általános gyakorlat az volt, hogy állandóan három nemzedék élt egy fedél alatt. Nyolc éves koromig én az anyai nagyszülőknél laktam, majd az öcsémmel odahaza egy ágyban, később kitüntetésnek érezhettem, hogy a télen fűtet- len tiszta szobában alhatok. Nálunk a konyhában is három ágy állott. Nagyszülőmék háza amolyan „kultúrközpont” volt; a környékbeliek hozták-vitték a filléres piffpuff-regényeket. Bevallom, ha nagyon fáradt vagyok, még ma is szeretek ilyeneket olvasni. Nagyapám pedig még 90 éves korában is 180 centi magas volt, pocak semmi, lógott nyakában örökké a pipa, vizet nem ivott, csak bort, ám részegnek soha senki nem látta, s hogy ivott, azt csak abból lehetett megtudni, hogy mondta-mondta vég nélkül háborús élményeit. Nagyobbik fiam, ki különben anyja zárkózott természetét örökölte, ugyanígy reagál az italra: beszédesebbé válik. Amikor már sündörögtem a lányok körül, apám, tréfás kedvében, többször szóba hozta: gazdag lányt vegyek el, mert akkor boldogulni fogok, könnyebben, mint mások. 60
