Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Virtusból tanulni, élni (Beszélgetés Berta Jenővel, a fajszi Kék Duna Tsz elnökével)
Óhaja annyiban valóra vált, hogy én csakugyan benősültem, apósom 19 hold földjéből hét lett a feleségemé. De amíg idáig eljutottam ... A kicsiny fajszi világban tökéletesen otthon voltam, a tágabb környezettel azonban csak lassacskán szövődött az ismeretségem. Vonaton először tizenhét éves koromban ültem. Azelőtt már voltam Pesten hajóval, de a vonatra csak akkor került sor, amikor elmentem Kiskunhalasra az öt és fél hónapos gazdasági iskolára. Ezt a téli hónapokban rendezték, két éven keresztül. Már tizenkét éves korom után mehettem volna, így aztán „túlkoros” voltam, négy-öt évvel idősebb, mint az évfolyam átlaga. De a tudást szívtam magamba, mint a szivacs. A tanfolyam, illetve a vele járó internátusi bentlakás nem volt éppen olcsó, 175 pengőt kellett fizetni, s még valamennyi búzát is vinni. De aztán mint évfolyamelső a pénzösszeget teljes egészében visszakaptam, s én azt, abból egy fillért el nem téve, odaraktam anyám asztalára. Mondtam is márafiaimnak nem egyszer, hogy ők az ilyen élményt már nem ismerhetik. Gondom tehát nem a tanulással volt. Hanem — legalábbis eleinte — a levélírással. Akkor már öt évig ceruzát sem fogtam a kezemben. Iszonyú volt egy néhány mondatos levelet összehozni, megtalálni a formát, azt, hogy mit hogyan és hova írjak. Dehát honnan is lett volna ehhez gyakorlatom? Annyit láttam csak odahaza, hogy anyám évente ír egy levelet valami miskolci rokonnak, s elszámol neki a bérelt földdel, apám viszont évtizedeket leélt anélkül, hogy akár egyetlen sor levelet megírt volna. Biztattak ám a tanfolyam tanárai, engem is, mást is — mármint a tanfolyam vége- felé —, hogy hazatérve beszéljük rá az elöljáróságot: létesítsen minden falu „ágybérletet” a szakiskolában, ne vesszenek el a népi tehetségek, kapjanak meg minden támogatást. Mentem aztán be én is a főjegyzőhöz, aki—végighallgatva mondókámat—rövid úton elküldött, ma finoman így mondják, melegebb éghajlatra. Akkor megint ágaskodott bennem az önérzet: miért nem lehetek én partner a főjegyzővel szemben. Eszembe jutott apám is, akit — noha tagja volt a községi képviselő testületnek — a csendőrök puskatussal lökdösték le a töltésről, csak azért, mert látni szerette volna a jégrobbantást. Utólag visszagondolva nem csodálkozom azon, hogy osztályos társaim között többen voltak, akik ebből a mélybe nyomott paraszti világból mindenáron ki akartak szakadni. E szakadatlan igyekezetben aztán el is torzultak, végül sem ide nem tartoztak, sem oda. Bennem pedig érlelődött az eltökéltség: márpedig én nem mozdulok. Nekem itt van a helyem, a fajszi földeken. Pedig az, hogy nem tagadtam meg a fajtámat, a későbbiekben korántsem vált mindigaz előnyömre. Az én gyökereim itt mélyre nyúlnak, s nem engedik, hogy kitépjem magam. Nekem kínszenvedés, borzalmas dolog máshol aludni. Amikor többek közt a 70-es évek közepén meghívtak Gödöllőre államvizsga bizottsági tagnak, én minden este hazajártam aludni. Száznyolcvan kilométerről! Ez ideig két napnál hosszabb időre soha nem mentem el üdülni. Egyszer fordult csak elő, hogy tizenöt napot töltöttem el az NDK-ban. — Májusban nősültem. De már márciusban én szántottam-vetettem az új család földjén. Szüleim részéről különösebb indíttatásban nem részesültem, nagyapámtól viszont kaptam egy előhasú üszőt. Az apósnak meg volt két törzskönyvezett, díjazott tehene, átkozottul büszke is volt rájuk. Kétségtelen, hogy volt valamire alapoznom, csakhogy ez így messze járt az önállóságtól. Nem baj, gondoltam — mindez volt 1943-ban —, majd jövőre jobban odafigyelnek rám. Úgy is lett: beneveztem a körzeti paprikatermesztési versenybe. Tudtam, hogy nem vagyok egészen esélytelen; érzékem is, gyakorlatom is van a növénytermesztés finomabb fogásaihoz, különben pedig a családban 61
