Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Virtusból tanulni, élni (Beszélgetés Berta Jenővel, a fajszi Kék Duna Tsz elnökével)
vünk, s nevelődtek a csikók is. Persze rá volt utalva a paraszt, hogy a csikókat már egy éves korukban kocsirúd mellé szoktassa; a hatóság ettől a szokástól nem volt elragadtatva, időnként ki is rótt egy-egy büntetést, dehát itt jóformán senkinek nem volt elegendő kitartása ahhoz, hogy a csikót három éven át nevelgesse. De ami igazán fontossá vált Fajszon, úgy a század elejétől kezdve, az a paprika volt. Nekünk általában egy katasztrális hold volt belőle. Amikor én kezdtem serdülni, már nem volt divat a tövenkénti töltögetés. De a nagyapámék még csinálták: a száraz földet elhúzták a tő mellől, s odahúzták a nedveset. Nem számolták, hogy ez mi munkával jár, az volt a fontos, hogy a bevételük miként alakul. Kenderből nem volt több, mint 150-—200 négyszögöl, ám ez is özönmunkát adott. Már maga a vetés is akkor volt az igazi, ha asszonyok végezték; a vetésnek hibátlanul kellett sorolni. S midőn a levél halványsárgára beérett a száron, sor került a nyüvésre; azaz nem vágták, hanem tövestől húzgálták fel a növényt. Az áztatásra szánt vizek hatóságilag voltak kijelölve, s erre szükség is volt, mert ahol az asszonyok mostak, ott áztatni nem volt szabad. Mi, gyerekek, kedveltük a kenderáztatást, mert akkor mindig alkalmunk nyílt a fürdésre is. Anyám ellenőrizgette, mikorra ázott ki a kender, amikor „taknyos”, akkor jó — mondta. S mennyi mindenre kellett ügyelni! A vízből kiszedett kévéket csakis gabonatarlóra állítgatva szárították, így ugyanis, ha egyiket- másikat netán elfújta a szél, tiszták maradtak. Törésre, gerebenezésre az augusztusi meleg délutánok voltak a legalkalmasabbak, amikor a rost jól elvált a ropogó pozdorjá- tól. Majd következett az egész télen át tartó munka: a fonás, a szövés. Az utóbbit a mis- keiek értették leginkább, a fajsziak is oda hordták a fonalat. Esküvőkor anyám kistafí- rozott egy csomó vászongatyával, még a legutóbbi években is volt belőlük, bár azokat már rég nem használtam. Nem volt az megvetendő viselet. A durva vászon tán még tisztította is az ember testét, s egyszer sem emlékszem, hogy beleizzadtam volna. Az ingnek és lepedőnek való ugyancsak vászon volt, noha abba már finomabb anyagot is szőttek. Vászonfonál közé szőtték az elhasogatott rongyot is, de nem annyira rongyszőnyegnek, mint inkább lópokrócnak. Kendervetésem nekem már nem volt, ezért a feleségem gyapjút fonogatott télen. — Szolid gyerek voltam, felnőtt koromig én egy deci bort meg nem ittam. Hasonlóan legénykori pajtásomhoz, aki a szárítóüzem vezetője, maradt különben hat elemivel, ám nem hiszem, hogy egyhamar kerül olyan diplomás, aki őt pozíciójából kimozdítaná. Világéletében a szárítmányokkal foglalkozott, s aki ért a paprika feldolgozásához, az már a többivel is jól elboldogul. Vasárnaponként három-négy helyen volt táncmulatság, ezekre elmentünk, de nem tartoztunk a vagányok közé, azokat csak messziről tiszteltük, s tán egy kicsikét irigyeltük. Ha egy estébe hajló vasárnap délutánon megittunk kétszer kétdeci málnát, az már nagy dőzsölésnek számított. Szórakozásra tehát néhány fillér tellett. Jellemző az akkori igények visszafogottságára, hogy 16 pengővel járultam hozzá a 90 pengőt érő biciklivásárláshoz, a kompjáratot igénybe véve háromszor-négyszer is átmentem vele Őcsénybe (miután 1200 négyszögöl kukoricaszárat kivágtam), de a jármű még azután sem került a tulajdonomba, hogy megnősültem. De tizenhárom éves koromban már tánciskolába jártam, s két év múltán meg már kezdtem a lányok után érdeklődni. Ott a tánciskolában is azt nézegettem, hogy ki lesz az, akit majd el fogok venni feleségül. A szigorú paraszti világ igencsak beszabályozta a fiú és a lány kapcsolatát. Ritkák, s már-már előírásszerűek voltak a találkozások alkalmai. Vasárnap, a délelőtti nagymise után, amikor a templom környékén már oszlott a tömeg, lehetett néhány szót váltani választottunkkal, de inkább csak arra nyílt mód, hogy megbeszéljük: délután melyik 59
