Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Virtusból tanulni, élni (Beszélgetés Berta Jenővel, a fajszi Kék Duna Tsz elnökével)

Pedig dehogyis volt alkoholista! Csak a társaság kedvéért ivott, soha máskor. A na­gyobb baj az volt, hogy ha rájött a mulathatnék, két-három napot is kiesett a munkából. A régi paraszti élet szigorú törvényei az ilyesmit alig-alig engedték meg. Apám javára írandó, hogy miután kitombolta magát, igyekezett behozni mindig az elmaradást, s ehhez a szorgalma is, a testi ereje is megvolt. Egyébként kirívó volt a viselkedése azért is, mert a falusi nép régente korántsem iszogatott annyit, mint manapság. Hordós bora Fajszon csak a néhány legjobb módú embernek volt. A többi legfeljebb ha ünnep­nap engedhette meg magának, hogy egy-két pohárkával lehajtson. Az iváshoz való viszony bennem aztán teljesen a visszájára fordult. Én manapság is csak a barátok és vendégek tiszteletére iszom, rokoni körben nem, vagy csak keveset, s azt is olyan nekikeseredéssel, mintha napszámos munkát végeznék. Hiába, nem kívá­nom. Apámnak a vérében volt az örökös vetélkedő hajlam, a virtuskodhatnék. Természe­tének leginkább e vonásával rokonszenveztem. Már tizenhat éves voltam, amikor be­álltam mögé kaszálni; gyakorlat semmi, a tüdőm, a karom sem olyan erős, mint egy felnőtté, s úgy lihegtem, alig kaptam levegőt. Hajszál híján összeestem, de sikerült ott maradnom a sarkában. S közben kínzott a csodálattal vegyes irigység, hogy apám mintha csak játékból kaszálgatna, neki meg se kottyan. Nos tehát: ezt a hajlamot, a versengés szellemét, s ha törik, ha szakad, de nem hagyom magam —tőle örököltem. Engem is pillanatokon belül rá lehet venni — még manapság is! —, hogy fejen álljak a széken, a lovon, s bárhol, bárki kezéből kivegyem a munkát, s magam csináljam tovább. Az a paraszti világ, melyben felnőnöm megadatott, megkívánta, hogy már az öt-hat éves gyerek is megtegye azt, ami tőle telik. Tipegtem-topogtam az istálló körül, a já­szolból kidobált szárízéket szedtem kévébe, ügyelve, hogy a tövek elvágólag legyenek, majd figyeltem, ahogy apám a vesszőgúzsra teszi a lábát. . . Abban az időben még ezt a hulladékot sem hagytuk veszendőbe menni. A gyerek meg apránként mindent meg­tanulgatott. Amíg csak játék a munka, a gyerek mindent nagy kedvvel csinál. Egész napon át darálgattuk például mi is a répát, mindaddig, amíg nem volt programszerűen kötelező. Úgy, hogy tíz éves koromban a kaszáláson kívül már mindent rám lehetett bízni, s meg is csináltam. Mivel a lóhoz értettem, használhattam a fogatot is. Mindig kitűnő voltam, nekem a tanulás gyerekkoromban sem okozott gondot. Amikor túl voltam a négy elemin; — volt itt akkor egy fiatal tisztelendő, Bellon Gel- lért, aki próbálta rábeszélni a szüléimét, főleg anyámat, hogy taníttassanak, még pénzbe se kerülnék, a költségeket vállalná az egyház. Mindhiába . . . 1933-at írtunk, még mindig dühöngött a gazdasági válság, s ott volt előttünk a riasztó példa: a helybeli tanítók gyerekei is állás nélkül lődörögtek. A falu népe azt tartotta: az ilyenekből sem úr, sem paraszt nem lesz. Akkor meg minek tanulni? No persze az egészbe nekem semmi beleszólásom nem volt, a mai eszemmel mégis azt mondanám, hogy ha tanulásról van szó, minden alkalmat meg kell — és meg kellett volna akkor is — ragadni. Hogy papi gimnáziumban tanultam volna? Lehet. De még a papokat sem csak imádkozásra tanít­ják. így aztán, mivel nem tanultam tovább, elvégeztem az ötödik és a hatodik elemit is. Mint mondottam, kevés volt a föld, takarékoskodni kellett minden talpalatnyi terü­lettel. Meglátszik ez a falu arculatán is; miután Fájsz többször leégett, a víz is elöntötte, az újjáépítések során már egyenesre szabták ki az utcákat, ámde fölöttébb keskenyekre. Ezen túlmenően az itteni parasztság megpróbálta a lehető legtöbbet kihozni a földből. Ha paraszti szinten is, de azért megvoltak az igények. Az augusztus 20-i, Szent István király-napi búcsúra mindegyik család igyekezett kitenni magáért, legalább annyira, hogy a nagylánynak megvegyék az új ruhát, a serdülő fiúnak meg az egy pár csizmát. Aztán lovat nem csak kellett, de illett is tartani. Nekünk is megvolt mindig a két lo­58

Next

/
Oldalképek
Tartalom