Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Virtusból tanulni, élni (Beszélgetés Berta Jenővel, a fajszi Kék Duna Tsz elnökével)

Az épületekben feldolgozó és szárító gépezetek; a működési elv a kívülálló számára nehezen követhető, de annyit még én is föl tudok fogni, hogy a Kék Duna műszaki kapacitása alighanem magas fokon áll: a berendezések nagy részét itt tervezték, s itt is készítették el.

A kiindulási elv az volt, hogy amely gépezet alkalmas a már régóta hagyományos fűszerpaprika megszárítására, az a majoránna, a zeller, a zöldségek, a gyógynövények rostjaiból is elvonja a vizet.

Csakugyan, fűszeres illatok töltik meg a levegőt. ..

Számomra messzebb ható tanulságok is adódnak. Például az, hogy a csak szántóföldi adottságú közös gazdaságok körzetében nem törvényszerű a falvak leépülése, elnéptelenedése. Gabonán, kukoricán, esetleg napraforgón kívül még sok mindenfélét lehet termeszteni, melyek hozadéka — többnyire devizaforintban — az előbbieknek akár a tízszerese, bár, meglehet, tízszer annyinál is több kézi munkaerőt igényelnek.

A folyami töltés tetejéről a háztáji földek parcelláira látni.

— Az ott az enyém — mutatja az elnök, már-már gyermeki örömmel, ahol a gyönyörű káposztafejek sorolnak.

Ez a kis darab föld is, csakúgy, mint a több ezerszerte nagyobb, a falut övező közös a teljes emberi odaadással végzett munkáról tanúskodik.

Itt sohasem lazítanak? — fogalmazom meg magamban a kérdést, de ezúttal csak magamban. Már bennjárunk a falu utcáiban. Jómód, gazdagság, rend — ez első látásra is nyilvánvaló. A homokvidék dinamikusan terjeszkedő falvaiban ez nem lep meg, itt azonban . . . Szóval itt legalább a megnyugtató kivételnek örvendezhetem.

Jókora gazdaház — mondanám Berta Jenő portájára belépve, álmélkodva a tipp-topp rend láttán, mégsem mondom, immár annak tudatában, hogy az elnök egyedül él, felesége két és fél éve halt meg. Nem tartom illendőnek, hogy megkérdjem: miben . . . Négy éven át volt súlyos beteg — e tény önmagában is sok mindent elárul.

A konyhában néhány percen át hallgatagon esszük a lehűtött görögdinnyét. Alkalmam van nagyjából végiggondolni az iménti, több mint ötórás beszélgetést.

— Öten születtünk, közülünk kettő még kicsi korában elpusztult, így maradtam középső gyerek, tehát van egy nővérem és egy öcsém, fölfelé is, lefelé is négy év a korkülönbség. Abban az időben, ha egy családban öt gyerek született, épp úgy nem volt meglepő, mint a mostanival össze sem hasonlítható nagy gyerekhalandóság. A szomszédunkban nyolc gyerek jött a világra, de közülük csak egy maradt meg.

Kevés volt a föld, annál nagyobb az éhség iránta. Két gazdára emlékszem csak, kik mindegyikének huszonöt holdja volt, ennél többje senkinek. Közvetlenül a falu határában nagybirtok nem volt, csak a Bátyához tartozó Oroszpusztán, meg a Dusnok felé eső Borsosháton. Az itteni káptalani birtokok egy részét osztogatták a 30-as években, egy keveset mi is kaptunk, tizenkét éves lehettem akkor. így aztán lett vagy tizenkét hold földünk összesen, de nem mind saját ám, volt ebben feles, bérelt föld, meg ami még a nagyszüleim nevén volt.

Ha anyám nem áll a sarkán keményen, bizony, „elvérzünk” ... Mi gyerekek őt illettük ezért nagyobb tisztelettel. Pedig amúgy a családban a kalapot apám viselte, hiszen rátarti, büszke ember volt, de egy kicsivel mindig többet költött, mintamit lehetett volna. Társaságkedvelő ember volt, szeretett barátkozni, s ital nélkül ez akkoriban sem volt elképzelhető. Néha bizony kártyázott is. Sok pénze soha nem volt — ugyan honnan is lett volna? —, de szívesen csinált úgy, mintha ki lenne bélelve bankókkal. Meg is találta a magához hasonló cimborákat. Imádott vásárokra járni, s bizony, máig emlékszem, hogy egy ízben azzal indult el, hogy vesz három malacot, vitte az árát is, de bizony malac nélkül tért meg, s a pénzből sem maradt egy fitying sem.

57