Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - SZEMLE - Für Lajos: Két part között (Simonffy András: Kompország katonái)

függesztik. Bélistázzák. 1957-ben katonai rendfokozatától is megfosztják.

Életben maradt. De a szépen ívelő pálya derékba tört, s vele — esetében igen gyorsan — elszálltak a melengető új hitek, a bátorító remények is. „Egyedül maradtam. Legjobb bajtársaim különféle kivégzőosztagok elé kerültek. Aki megúszta, az börtönévei után egyenesen nyugatra szaladt”. Ő itthon maradt. Aki félelmében, sérelmével elfutott, az „áruló”-t kiáltott rá. Mégis: „itthon másokkal egyenrangú állampolgár nem lehettem soha. Megtűrt voltam, az vagyok ma is”. így látta az Apa a félreállítást követő hosszú három évtizedet, a nyelvtanárkodás évtizedeit.

A drámai hónapok szereplői közül mások is megszólalnak. Simonffy András másokat is megszólaltat (Almásy Pált, Kéri Kálmánt és az Anyát). Visszaemlékezéseik s a birtokukban levő dokumentumok (iratok, naplók, cikkek) gyakran hoznak új tényeket a felszínre. A többi között ilyen a Tisza és a Kárpátok közt állomásozó két magyar hadtest, később Miklós Béla parancsnoksága alá helyezett 1. magyar hadsereg szembefordulási kísérlete a német megszállókkal. Új oldalát ismerhetjük meg a Kis János vezette katonai ellenállásnak, a sopronkőhidai „börtön-életnek” a moszkvai tanácskozásoknak; nem utolsósorban a németellenes háborúba való katonai belépésünk körül lépten-nyomon érezhető gáncsosko- dásoknak, a fegyveres hadbalépés már-már céltudatos akadályoztatásának.

Simonffy nemcsak az új tények feltárásában, de az egyes tények újszerű értelmezésében is követendő példát mutat. Közülük a háborúba lépés, s a kilépés és átlépés körüli kudarcok egyik (eddig ritkán emlegetett) okáról szeretnénk szólni. Az uralkodó osztályok önzését, a Horthy- rendszer német- és fasiszta-barát elkötelezettségét, a politikusok és katonák rövidlátását, a nemzet fasiszta fertőzöttségét szokták leginkább emlegetni, ha ezek a kérdések fölmerülnek. Úgy valahogy, ahogyan a román király különvonatán hazafelé utaztukban Gerő Ernő mondta a mellette ülő Simonffy-Tóth Ernőnek: „Maguk, magyarok, ezt az egészet jól elrontották”. Ez a fajta ítélkezés igen sokszor és sokáig az úri világ kalapjába dobta még a hazai ellenállást is. „Magyar Front, katonai ellenállás — folytatta Gerő — már régóta nincs, nem tudtak kons- pirálni az urak, az egész mozgalmat felszámolták”.

Az osztályönzésből fakadó hibák és mulasztások, a rövidlátó baklövések, a személyes felelősség súlyát senki sem akarja csökkenteni. Nem akarja ezt az Apa és fia sem. A tárgyilagosságra törekvő szemlélet azonban nem feledkezhet meg a külső, mondhatni objektív körülmények kényszerítő hatásáról sem. Arról például, hogy 1941 nyarán feltétlen német-hű, fasiszta bábállamok gyűrűje vette körül Magyarországot: Tisó Szlovákiája, bekebelezett Ausztria, Pavelics Hor- vátországa és Antonescu Romániája (akikben a hagyományos magyar-gyűlöletet Hitler homályos célzásai a bécsi döntések esetleges felülvizsgálatára, csak fokozták). Ebben a gyűlöletgyűrűben kellett valahogy megőrizni az ország önállóságát. Lehetett-e az ellenkező oldalra állni, vagy akár csak semleges státuszt is szerezni az országnak? Esélye akkor az előbbinek semmi sem, de az utóbbinak is csak minimális, esetleg átmeneti lett, lehetett volna. És ebben nem csupán a fegyveres lerohanás reális veszélyének, de a tá- gabb adottságoknak és az előzményeknek, mi több: a távolabbra tekintő megfontolásoknak is nyomós szerepe volt.

Ilyen körülmények között, mondja Simonffy- Tóth Ernő, a háborúba lépésnek „szinte alternatívája sem lehetett. Következett ez az egész akkori külpolitikából, gazdasági kapcsolatainkból, földrajzi helyzetünkből, abból a hangulatból, amely a trianoni békeszerződést korrigáló bécsi döntést fogadta”, s végül, hogy a „német katonai hadigépezet sikereinek a csúcspontján állt”. Ezért is lépett az ország nem annyira lelkes, hanem inkább amolyan „alibi-háborúba”.

A külpolitika fő vonala, a gazdasági kapcsolatok iránya és a két bécsi döntést fogadó hazai hangulat közt alighanem igen szoros volt a korreláció. A közös együttható „gyökerei” a trianoni szerződésben kereshetők. Abban a békében, amely „a maga nemében — mondja Simonffy — — páratlan volt addig”. A kegyetlen csapás, „érthetően, országos felháborodást váltott ki. Sőt kétségbeesést. Nem volt család, amelyet ne érintett volna. De érintette a gazdasági életet (azóta nincs nyersanyagunk), szétzilálta az út- és vasúthálózatot... Nem szégyellem ma sem: nekem is fájt a trianoni béke. Ahogy fájt egész nemzedékemnek”. A sokk-hatás fölmérhetetlen, mert fölméretlen mind a mai napig. Őt is, mint annyi másokat, nem a mennyországot ígérő „nagymagyarországos” handabandázás ejtette rabul, de „egy igazságos, néprajzi alapon történő határrevíziót éppen a szomszédainkkal való nagy és végleges megbékélés érdekében” igenis szükségesnek gondolt volna.

A történésznek tudni kell, hogy a történelmi kényszerpályák kialakulása szinte soha nem köthető egyetlen időponthoz, egyetlen eseményhez. Ám ez távolról sem jelentheti azt, hogy a sorsdöntő események szerepét ama pálya megformálásának tényezői közül kirekeszthetnénk, vagy alábecsülhetnénk. Félrevezető hiba lenne, ha az 1945 előtti negyedszázad külkapcsolatokat érintő (diplomáciai, katonai, gazdasági, kulturális) döntéseiből s a döntések megítéléséből kizárnánk a trianoni békediktátum tragikus következményeit. Hiszen az igazságtalanság korrigálásához szükséges erők és módok keresése hatotta át még az ellenzéki körök gondolkodását is, az olyanokét is pl., mint Bajcsy-Zsilinszky Endre. Dehát gondolkodhattak-e a szóban forgó kérdésekről másként? Azelősorolt hibákon és hiányokon (osztályönzés etc.) túlmenően ezek a körülmények fogták vissza, esetenként valósággal megbénították a nagy többség cselekvőkészségét.

89