Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - SZEMLE - Für Lajos: Két part között (Simonffy András: Kompország katonái)
S leginkább akkor, amikor a korrekció egyre reménytelenebbé, egyre kilátástalanabbá vált. Simonffy is idézi Juhász Gyula történész higgadt, mértéktartó megállapítását: „Nálunk volt a legnehezebb összekapcsolni a nemzeti célokat és az antifasiszta küzdelmet. Végtére is a környező államokban annak idején elég volt az, ha valaki lengyelnek, csehszlováknak vagy jugoszlávnak érezte magát: a nemzeti érzés elégségesnek bizonyult a Hitler elleni harchoz. Nálunk a nemzeti érzés kevés volt az antifasizmushoz, ehhez legalábbis demokratának kellett lenni.” Vajon miért nem volt elég a nemzeti érzés? Alighanem azért, mert amikor az említett népek századunkban állami létüket visszakapták és egyik-másik közülük országrésznyi területekkel gyarapodott, a miénk ugyanakkor ugyanannyival fogyott. S a történelem most egyre komorabban megismételni készült önmagát. Az „alibi-háborúban” s a kiugrási zűrzavarban egyaránt ott bujkált a rémület. „Csoda-e, mondja Simonffy egyik szereplője, ha egy újabb Trianon lehetőségére gondoltak sokan?” Ha felrémlett a nemzethalál víziója is? A fegyverszüneti szerződés első pontja azután már félreérthetetlenül beszélt: „Magyarország köteles kiüríteni az egész általa elfoglalt csehszlovák, jugoszláv és román területeket”, köteles visszavonulni „az 1937. december 31-én érvényben volt határokra”. Azaz: a trianoni határok mögé. Ilyen kilátások mellett miféle nemzeti érzésre lehetett volna hivatkozni? Hiszen ami az említett népeknél szíthatta, ugyanaz nálunk csak lohaszthatta a nemzeti érzületet. Visszakanyarodva a történész megállapításához: Vajon jó demokrata-e, aki népközösségének (demoszának!) sorskérdéseit nem akarja vállalni, aki ügyeiket kizárja a gondolkodásából? És fordítva: lehet-e jó közösségi-nemzeti, elhasználtabb fogalommal élve: hazafi, aki a társadalmi gondokat, a társadalmi haladás fontos ügyét zárja ki gondolkodásából? A végzetes hiba alighanem ott történt, hogy huszadik századi közgondolkodásunk fő vonalából — egyszerűsítve és sarkítva a helyzetet — előbb az egyik, aztán a másik esett (ejtetett) ki. Hogy az egymáshoz szervesen kapcsolódó nagy ügyek — haza és haladás — végzetesen különváltak. A „tudathasadásos” állapot durva kinövése az volt, a végzetes különválást az tetézte, hogy az egyiket a másik elleplezésére, manipulációs propagandacélokra is felhasználták. A magunk portáján maradva, önmagában véve az nem lett volna baj, ha a két háború kettős kudarcának tanulságait levonjuk, s a kényszerű körülmények által előállt helyzetet, mint adott realitást, tudomásul vesszük, és tudomásul vételére szoktatjuk az ország valamennyi polgárát. Világosabban fogalmazva: annak tudomásul vételére, hogy a történelmi ország kétharmada, etnikumunknak pedig egyharmada a szomszéd államokhoz került. A baj az volt, hogy ezt a csöppet sem szívderítő kényszerű helyzetet fellengzős frázisokkal elködösítettük. Hogy az elemi tényeket is megkerültük, hallgattunk róluk. Hogy ennek nyomán azután a lelkekben s a gondolkodásban a veszteségek is leíródtak. Rosszul értelmezett bűntudatból, hamis tapintatból arra törekedtünk, hogy a példa nélkül álló veszteségeknek még az emléke is kitörlődjék a tudatunkból. Kár lenne szépíteni a helyzetet: a magyarság a második világégéssel talán a megelőzőnél is keményebb kutyaszorítóba került. Tudjuk, ezt a kutyaszorítót nem csupán a trianoni békét szövegező kezek kezdték el ácsolni. De azt is sejtjük, hogy a Horthy-rendszer vezetői bármennyi hibát követtek is el, főként a belpolitikában bármennyire megátalkodottan konzervatív volt is a rendszer, egymagában akkor sem tudott volna ennyire ön- és nemzetpusztító helyzetet teremteni. Simonffy könyvében a „bemetszett” dokumentumok és értelmezések, mint valami felvillanó fényhasábok, még inkább kiemelik az események mind máig ismeretlen tartományát. Mert ami a második világháborúban itt és nálunk történt, arról szinte mindent tudunk már. Lassan azt is tudjuk, hogy a kritikus pillanatokban mit tett és mit gondolt a „vezénylő kar” minden rendű-rangú embere: a fő- és alkatonák, államvezetők és hivatalnokok, politikusok, írástudók és az „írást” nem tudók egyaránt. Hovatovább már huszadrangú posztokon állók „elgondolásait” is ismerjük (noha a beállítások igen gyakran homlokegyenest ellenkezőek). A népek és országok történelme azonban a békésebb időkben sem választható el egymástól. Az események egy-egy fölgyorsuló szakaszában — és ilyenek a háborúk — még inkább, egy totális háborúban pedig szinte elválaszthatatlanul ösz- szekapcsolódnak azok. Mintha egy nagy hálót feszítettek volna Európa fölé, azon és attól függött valamennyi nép sorsa. A kisországoké és kisné- peké szó szerint: függött. Ezért kellene sok mindent tudnunk ahhoz, hogy a helyünk kijelölhető, a helyzetünk pedig egyáltalán megérthető legyen. Feltétlenül ismernünk kellene, hogy rólunk és velünk kapcsolatban mások és másutt mit határoztak, megítélésünk és megítéltetésünk miként is alakult a háború fordulatos forgatagában. Hogy az olvasó-közvélemény is mennyire igényelné ezt, mi sem bizonyítja jobban, mint az az egyedülálló siker, amiben egy dokumentum-kötet részesült nem is olyan régen. Arról a szakmának szánt forráspublikációról van szó, amely a háború alatti angol—magyar diplomáciai kapcsolatok iratait tartalmazta, s amit órák alatt szétkapkodtak a vásárlók. Még az olyan kérdésekről folyó vita is, amely felfogástól, „hozzáállástól” függően hol fasisztának, utolsó csatlósnak, hol az ellenállás országának, hol a demokrácia-parlamentarizmus egyetlen korabeli szigetének próbálja feltüntetni a „háborúba ájult” Magyarországot, igazán akkor lesz csak eldönthető, ha a hazai adatokra-viszonyokra figyelő szemlélet kitágulhat Európára is. Ahogyan Mohács, úgy a többi súlyos katasztrófa okát is 90
