Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (elbeszélés)
vegyes lakosságú kelet-európai városka, az ég alján ködbe, párába burkolózó mészkőhegy (a Mörul) díszletei között képtelen volt békét kötni a csizmatalpakkal. Dél, langy- szellett, illanó, porral keveredő bivalybűz, ám mint valami vak történésű mesében, a felhők alól egy szőke tiszt — az isteni Mosonyi kapitány! — jelenik meg a verőcében, és rugalmas léptekkel indul a hátsó épület felé: kivezeti lovát, felpattan rá — és ellovagol a suvadás irányába, arra, amerre a döglött bivalyt húzta kenderkötélen a négy, maszkszerű álarcot viselő fiatal katona. A bevonulás hírét Szimion hozta déli egykor, a teljes és kollektív ernyedtség pillanatában, amikor a családi asztalon a sült nagyapám keze körül tartott, s aki egy finom szellentést elfojtva mereven és mozdulatlanul ült,ujjait behajlítva, csupán kisujja feledkezett megmeredt állapotban: „a Sebes felől masíroznak a pattantyúsok!” — és az ujjak nyomban elmélyülten tapadtak az ezüstvilla halformát utánzó nyelére; apám szemernyi érdeklődést sem mutatva ült az asztalnál, mintha illetlen szavakat recsegett volna hozzá egy teljességgel idegenül előtolakodó világ; anyám persze, mint jó honleányhoz való, hevélyében elpirult, és sorozatosan elvétette a mozdulatokat. — Szedjetek! — morogta kedvetlenül nagyapám a savanyú káposztába túrva, és ilyesmit gondolhatott a maga virrongó modorában: „Hogy a Jóisten rohasztaná el ezt a csőcseléket! Szégyen és gyalázat, hogy még mindig nincs vége!” Kidüllesztett mellű nagyanyám, mintha modellt ülne Futtaki Pepinek, a helyi származék képírónak — ki miután feltűzeti öreganyám kontyát, szivarfüstöt és pálinkabűzt eregetve neki-nekilát a nagyszerű pillanat megörökítéséhez —, szóval, jelentős méretei ellenére mégis súlytalanul kucorgott székén, és efféléket égetett homlokára az isteni gondviselés: „Jézusom, csak az én szerencsétlen egyfiam megúszná ezt a hajcihőt!”. Szimionnal mégis leereszkedtünk a Bisztra felé, mert hiába tiltás, féltés, erőszak, parancs és siránkozás, ha forradalmi viszketegség vesz erőt rajtunk — nos, azt az utat választottuk, amely a legnagyobb biztonságot sejttette: kikerülve bányát, kohót, vashámort, fatelepet, apró, kékre mázolt hegyi házakat, s szűkülő ösvényen kapaszkodtunk a Püspök-sziklára; odáig, ahonnan Bellagarde Ödön gróf királyi regálista és nagyapám legjobb barátja egy zergevadászat során alkoholmámorban lepottyant; innen már nem kellett hiúzszemmel rendelkeznie annak, aki lefelé pillantva, akár egy színielőadás zsinórpadlásáról, szédületes élességgel láthatta, ahogy a csapatok álomszerű hömpölygéssel vonulnak a Murga felé. Vörös sipka, kék atilla, cseresznyepiros és aranyzsinórzat, derekasan fejlődő bánsági por, elképesztően nyugodt és fejedelmi vonulás zászlókkal, tábori álgyúkkal, társzekerekkel és lövőszeres kocsikkal, majd vörös nadrágok, zászlóaljak és büszke feszítés Szimionnal a hasadékban; mintha füstön és gőzön érkezne hozzánk a Megváltó, bár tökéletesen köznapi ember benyomását kelti: emígyen gördült be kies hajlékunkba szerényen szolgálatkész segédtisztek társaságában egy júliusi napon a 24. honv. zászlóalj vezérkara, az isteni Mosonyi kapitány vezetésével. Karszék és szakállolló Apám, Gyulay Domokos — de genere Kaplony — nem egészen egy hónappal azelőtt, hogy a bányariasztó álgyúval szétlőtte volna koponyáját, akkor, amidőn ebédlőnkből hadműveleti iroda lett, és a házban Mosonyi kapitány dirigált, összeszólalkozott nagyapámmal, aki a világ ily rettentő immutációja láttán azt fejtegette, hogy famíliánk a rebellis napokért szörnyű árat fog fizetni; kijelentette, hogy bár nem szimpatizál a 31
