Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - MŰHELY - Tarján Tamás - Tömöry Péter: Látni akarjuk „a nagypapát” (Elemzés Csiki László színjátékának magyarországi bemutatója előtt)

TÖMÖRY: A Végeladás után vállalkoztunk erre a Csiki-bemutatóra. A kísérlet érdekessége, hogy néhány kivétellel ugyanazok a munkatársak (színészek, tervezők, dramaturg), vesznek részt ebben a munkában is. Egymás színházi törekvéseit és eszményeit irányítgatjuk így egy koherens színházi nyelvezet kialakításának lehetőségei felé. A játék, amely ennek a nyelvezetnek szerintünk alapeleme, úgy tűnik, mindannyiunk számára kezdi ugyanazt jelenteni: egyfajta tudatos distanciát az alkotási folyamatban. Olyan távolságot, amely hiátusos jellege folytán szívóhatást gyakorolhat a közönségre, részvételre, aktív velünk játszásra, ironikus és önironikus vizsgálatra ingerli. TARJÁN: Csiki darabjának az a legfőbb jellegzetessége — és erénye —, hogy nem mint írott mű („könyvdráma”) kíván funkcionálni, hanem egyenesen a színpadi megszólalást veszi célba. Nem szép mondatokat teremt, hanem szituációkat. Eleve vizuális és akusztikus; eleve térbeli. A magyar nyelvű drámairodalom nem bővelkedik ilyen alkotásokban, hiszen az írók általában elsődlegesen, de legalábbis egyenrangúan olvasmányélménynek is szánják darabjaikat. Ez persze nem kárhoztatható, hiszen évszázados hagyománya a drámai műnemnek — de létezhet, kell létezzen egy másik út is, amely a színpadra szánt szövegekkel kísérletezik. Ilyen volt a Végeladás is; a hazai törekvések közül pedig Nádas Péter „zenei szervezettségű” Takarítása, illetve teljes trilógiája említhető. Az ilyen típusú darabok vonzó sajátossága, hogy egy-egy előadás, egy-egy interpretáció után fénylenek föl irodalmi szépségükben is a színház által átvilágított mondatok.

TÖMÖRY: A Nagypapa látni akar benneteket annyiban nem literatúra, amennyiben nem követi a hagyományos dramaturgiai szerkezetet. Ez—véleményem szerint — a műfaj revideálását, átértelmezését jelenti. Csiki úgy írja színműveit, hogy nem tekinti őket irodalmi végeredménynek, hanem kinyitja őket a gyakorlati színház felé. Ezt a kitárulkozást egyféleképpen tudja csak biztosítani: a művet n + 1 értelmezhetőségűre alkotja. Más szóval, Csiki színművébe (persze helyesebb lenne, ha Csiki műveivel kapcsolatban következetesen szín játékról beszélnénk!) belekalkulál minket: rendezőt, színészeket, tervezőket stb., a színházi alkotókat. Ez is kihívás a hagyományos magyar drámával szemben, amely egyfajta irodalmi prioritás tudatában a gyakorlati színházat, mint alkotói folyamatot,az írott mű egységén kívülre utalja, és maximum mellérendelt szerepet szán neki, a tolmácsolás, a közvetítés szerepét. Csiki ezzel szemben tudatosan vállalja társnak a gyakorlati színházat az alkotásban. Mi több, úgy szerkeszti-írja művét, hogy annak kiteljesedése csak a gyakorlati színházzal való találkozásban valósulhasson meg. Ezt nevezem én nyitott színműnek. Sajnos rajta kívül ezt a magyar irodalomban nagyon kevesen művelik. (Nádas Péter és Tolnai Ottó mellett Határ Győző kísérti meg ezeket a lehetőségeket.) Csiki tudatosan, a metakommunikációs lehetőség tudatában írja ilyenné játékait. Erről győz meg Ártatlanok című, öt színművét kötetbe foglaló könyvének kísérőszövege. (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981.)

„A színpadra szánt írásnak számomra egyetlen dilemmája van: megjeleníthető-e emberi alakban a gondolat? Hiszünk-e testünkben, hétköznapi szavainkban, mozdulatainkban és helyzetünkben annyira, hogy ezt is elhisszük: mindenkiben jelen van az egész, az örök emberi, vagyis a gondolat? (...) A szent szemérmetlenség költészettel rokon megnyilvánulásaként a dráma arra kötelezi íróját, aki a színészek képében a sokaság elé merészkedik, hogy olyan kérdéseket tegyen fel, melyek megérik és indokolják is a gátlás nélküli nyilvános kitárulkozást.”

Mint ebből az idézetből is kitűnik, Csiki egyértelműen — elméletileg is — ránk utalja kitárulkoztatását. Persze mi — és itt a színházról, a magyar színházi gyakorlatról beszélek általában — nem mindig vagyunk eléggé kockázatvállaló vakmerőek ilyen alapozottságé nyitott szövegekre fölépíteni előadásainkat. Talán ebből a vállalkozókedvhiányból adódik, hogy kockázatmentesebb művek — publicisztikai fogantatásé,

83