Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - SZEMLE - Alföldy Jenő: Csordás Gábor: A nevelő nevelése
Ez a helyzet tragikussá azáltal formálódik, hogy a költő hivatása alapfeladatának érzi, hogy küzdjön e helyzet ellen, de ugyanakkor e küzdelem eredményességének a kétséges voltát, a költőszerep embert formáló hatalmának egyre nagyobb bizonytalanságát kell átélnie. Viszont ennek a szerepnek erről a lényegi vonásáról nem akar lemondani. Nem dacból, nem tehetetlenségből, hanem mert létezése értelmének tekinti. A hivatás értelmezése, a költő-sors egyik legalapvetőbb témája Zalán Tibornak, rendszerint teljesen szétválaszthatatlanul a példa-élet, a teljes-élet témakörétől. A művész sorsa az önfeláldozás, a, pusztulás. Portyázó fagyok című verse, amelyben József Attila sorsát is megidézi, egyik első összegzése alakuló világszemléletének. Magány és közösségiség, lefokozott és teljes élet, idegenség és otthonosság, való és eszmény, semlegesség és elkötelezettség viaskodnak ebben az erős sodrú műben, de az eredmény nem lehet kétséges: a költő vállalja a pokol rászáll ást: Kiforgatom árnyékomat belőletek lelkem havasain portyáznak a Fagyok ordas magányosak falkákba verődve fölfalnak előlem minden csillagot Mi lesz ha kiűznek e legutolsó tájból hol lesz menedékem — elfogyok mint a népdal urasodó szájról Fekhetek a sínnek — deszkák odvasába ez leszek ez vagyok NEM ÁLLOK SEMLEGES ZÁSZLÓK SZELÉBE vállalom sorsod — ha vesztes is magam indulok mezítláb elébe Korszerűtlen lenne ez a magatartás? Nem hiszem, s a kérdés így önmagában föl sem vethető. Nagy László költészetében nem volt korszerűtlenség, s ha valaki az ő érvényességével tud szóim, az sem vádolható. Zalán Tibor kötetében egyelőre arról van szó, hogy egy fiatalember a maga számára újrafogalmazza az élet és a hivatás alapvetőnek érzett értékeit és problémáit, elsősorban József Attilát és Nagy Lászlót tekintve mesternek és mértéknek. Ez igen jó iskola, s Zalán tehetségének mértékét, önállóságának mai eredményeit látva bátran ki lehet jelenteni: az új nemzedék egyik vezéregyénisége. A tragikum ellenpontjaként oldott líraisággal jelen van az eszményi világ, a „csillagoké” is: a tudatos élet megteremti a maga biztos vonatkozási pontjait. A Kert fájdalmas-szép látomását kell említeni mindenképpen, s A Kormos fek- helyei-t, amely nemcsak Kormos Istvánnak állít emléket, vers-kopjafát, de a teljességigénynek is. Nemcsak a feladat nagysága, a lehetetlen megkísérlése, de nyilván a költői alkat is teszi, hogy sok a romantikus elem ebben a világban. Kulcsszavai az éjszaka, a hold, a hó, a vér, az ősz, a szél, a tenger, a csillag. Színei az arany, az ezüst, a piros és a fekete. Motívumai személyekhez kötődően: a kubikos nagyapa és édesapa, Krisztus, Júdás, Heródes, legállandóbb, egymást át- meg átszövő érzései a szerelem, a magyarság, a fájdalom és a halál. Eleven, szertelenségeivel is logikus képteremtő fantázia, erőteljes magyaros ritmus, nyelvi teremtőerő, lendületes, sodró versépítkezés jellemző rá. Hibái is vannak természetesen, gyengébb versei, utánérzései, de ez nem nagy baj, mert világosan kirajzolódik a továbblépés. Legalább húsz verseimet kellene felsorolni, ha a maradandó értékeket akarnám kiemelni, s aztán folytatni lehetne a sort az újabb, folyóiratokban megjelent versekkel. Mi mást tehetnénk: jó utat kívánunk Zalán Tibornak nemcsak a csillagok között, de itt a Földfogyatkozásban is. VASY GÉZA CSORDÁS GÁBOR: A NEVELŐ NEVELÉSE Napjaink vers-áradata engem nemcsak azért zavar, mert oly sok az örökzöld vershordalék, a kezdő szinten lerakott vers-üledék és a pangó vizű pálya-holtág, hanem mert egyre bajosabban ismerhető fel az újsághasábokon és folyóiratíveken tömegesen megjelenő versközlemények sorában az igazi tehetség. Hiszen az, természetéből eredően, ritka és magányos tünemény. „Hivatásos olvasók” is egyre több rezignáltsággal emlegetik, hogy egy-egy vers-mazsoláért olykor egész vers-kásahegyeket muszáj általrágniok. Korunk költészetére nem is az ékszerként felragyogó, míves foglalatú „egyedi darabok” jellemzőek. Manapság igen ritkán születik olyan költemény, mint például a hatvanas évek első felének remeklései, azok a telt zengésű, minden szótagjukban és írásjelükben teljes értékű, minden pontjukon „archimedészi pont” szilárdságú, jól memorizálható, aforisztikusan idézhető, szépen hangzó és festői ábrázolóerejű költemények —, látomásosak és filozófikusak, zárt kompozí- ciójúak és az egyetemességre tárt ablakúak. Mint Nagy Lászlótól A város címere, Juhász Ferenc- től a Babonák napja ..., Benjámin Lászlótól a Buga Jakab énekei, Csanádi Imrétől Az 56-os évre, Zelk Zoltántól a Sirály, Csoóri Sándortól az Anyám fekete rózsa, Vas Istvántól Az Inter- nacionálé a Signoria téren vagy Kálnoky Lászlótól a Hérosztrátosz — és így tovább Garai Gábor verséig, az Artistákig vagy Pilinszky Apokrifjéig. Ahhoz, hogy egy költő nevét megjegyezzük, újabban meg kell tanulnunk mindazt, ami egész munkáját eredetivé, fontossá és érdekessé teszi, s a fülbemászó és elkápráztató külsőségek többé nem segítenek. Egyetlen vers önmagában könnyen puszta szöveggé vékonyodhat; szöveggé, mely nem „szép”, gondolati tartalma elrejti a titkát, s logikája nem eléggé összefüggő, mert nem kezdődik el és nem jut el valahová, úgy, mint a régi típusú dal, óda vagy elégia. Funkcióját sokszor csak akkor érthetjük meg, ha látjuk helyét a kötetciklusban — durvább szóval: a szériában. Ez a változás még Weöres Sándor 89
