Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - SZEMLE - Alföldy Jenő: Csordás Gábor: A nevelő nevelése
munkásságában is észlelhető, ha összevetjük a tizenöt-húsz évvel ezelőtti és a hetvenes években írott verseit; egyedül Illyés Gyula költészete sugárzik változatlan fényerővel a két-három évenként rendre megszülető antológia-darabokban, olyanokban, mint például a hetvenes évek versei közül a Teremteni, a Koszorú, A törzs szavai vagy A budavári torzókra. E kivételektől eltekintve, nem csodálkozhatunk, hogy az újonnan megjelenő versek ritkán válnak a művelődési klubok, önképzőkörök, szerkesztőségek, iskolafolyosók, egyetemi szemináriumok, irodalmi kocsmák és magántársaságok izgalmat kavaró beszédtémáivá, s a nagy mennyiségben megjelenő „költői szövegek” többnyire olvasatlanul kuporgatják az örökkévalóságnak szűz titkaikat — hacsak a sorozat nem kelt szenzációt szinte, mint Weöres Psychéje, Kiss Anna groteszkjei, Tandori helyzetlírájának legjobb darabjai vagy Kálnoky szatirikus költői memoárjai. Ilyen körülmények között nem ismerős-e sokunknak az a szelektív olvasás, mellyel ösztönösen kirekesztjük érdeklődési körünkből a hét- ről-hétre felbukkanó új neveket, különösen, ha már száznál is jóval több élő költő nevét tartjuk számon hűségesen, s műveiket rendre végigolvassuk! Egy idő után a szenvedélyes olvasó „versszükségletének” is meglesznek a határai, melyeket elérvén, az új tehetséget már nem egyköny- nyen fedezi föl magának. Mindezt nemcsak helyzetjelentésnek szántam, hanem előrebocsátott mentegetődzésnek is; próbálom indokolni, miként lehetséges, hogy egy olyan kiemelkedő tehetség, mint amilyennek Csordás Gábort vélem, mindmáig meghúzódhatott a nagytucat „új költő” szürkén összemosódó tömegében. Önkritikával is kérdem: vajon hányszor lapoztam át úgy a folyóiratokat, hogy az ő versein meg sem akadt a tekintetem? A kérdést persze így is föltehetjük: vajon hányszor kell egy fiatal költőnek, akár kirobbanó tehetségűnek, egész csokorra való verssel megjelennie, antológiákban és folyóiratokban, sőt önálló kötetben is, mire a szakma és a közönség igazában észreveszi? íme az ismertetés a költőről, a legutóbb megjelent versgyűjteményből, melyben történetesen nem negyvenötöd-, hanem csak negyedmagával van jelen munkáival (Fél korsó hiány, Pécs, 1980): „1950-ben született Pécsett; orvostudományi egyetemet végzett ugyanitt. Kutatóintézetben dolgozik. 1966-ban mutatta be ajelenkor. Verseit azóta a Forrás, az Életünk, az Alföld, az Irodalmi Szemle, a Kortárs is közölte. Szerepelt a Készülődések ideje (1975) és a Madárúton (1979) című antológiákban. Első kötete, A nevelő nevelése, 1980-ban jelent meg”. Ehhez a szép listához tehát odaszámolhatjuk a Fél korsó hiány antológia verseit (melyek Me- liorisz Béla, Pálinkás György és a Csordáshoz hasonlóan feltűnően eredeti tehetségű Parti Nagy Lajos munkáival egészülnek könyvvé), s máris látható; feltételezve, hogy Csordás „fölfedezése” napjainkban végre megtörténik, kis híján másfél évtized kell ahhoz, hogy valaki költőként hatni tudjon, sőt ahhoz, hogy tehetségét bizonyítsa. Mármint az, akinek van. Csordás Gábor körülbelül egy évtizeddel fiatalabb annál az író- és költőnemzedéknél, amelynek gondolkodásmódját, közérzetét, vesztett és makacsul őrzött illúzióit kortársként ismerem. A nevelő nevelése című kötetét olvasva, mégis az a furcsa érzés kerülget, hogy ugyanazok a gondjai, nosztalgiái és eszményei, mint nekem, vagy ha korosztályomat képviselve többesszámban beszélhetek, mint nekünk, negyvenéveseknek. A hetvenes évtized életérzését fejezi ki, de jellegzetesen azokkal a fogalmakkal, tényekkel, vágyakkal, fájdalmakkal és reményekkel, amelyek a hatvanas évek hosszán foglalkoztattak s feszítettek bennünket. A hatvanas évek Magyarországon a konszolidáció és a lendületes gazdasági fejlődés időszaka. A nemzetközi helyzetben pedig az egész világ arculatát gyökeresen megváltoztató események történtek: a harmadik világ ekkor vált döntő tényezővé a nemzetközi politikai életben, s a volt gyarmatok forradalmi mozgalmai a munkás- mozgalomra és a nemzeti, nemzetiségi szabadság- harcokra is erősen hatottak. Nyugaton a diák- mozgalmak évtizede ez; a fiatalság részint a két világrendszer közeledésében, részint pedig a gerillaháborúkkal kivívható szabadságban bízik, s az évtized vége felé, a párizsi mozgalmakban elérhetőnek tetsző esélye csillan föl annak, hogy a sokmillió sztrájkoló munkás és a barrikádokon gyülekező diákok összefogásával megvalósul az első „eurokommunista” állam. Che Guevara nemcsak Latin-Amerikában, hanem az egész világon elsőszámú példakép, az „elit-értelmiség” jelentős része számára éppúgy, mint a munkás- fiataloknak. Minthogy a diplomáciai életben a két világrendszer közeledése rendkívül ellentmondásos ekkor is (a „kubai válság” és a „bécsi találkozó” között például alig néhány hónap telt el, Vietnamban pedig forró háború dúl), a fiatalok nem bíznak a békés megoldásban, sokan az ösztönös lázadás, a „csak a láncaikat veszthetik” jelszó új tömegbázisát bátorító Marcuse tanításait követik. Mindez benne van Csordás Gábor verseiben. Méghozzá élményszerűen, mégis szinte minden fontos és izgalmas mozzanatot érintve, ha csak futólagos célzásokkal, utalásokkal is. Végre egy fiatal költő, akinek átfogó szemlélete van, aki bátran, mégsem vakon politizál, aki nem pusztán egyetlen áramlatot értett meg, mely önmagában oly múlandó és elenyésző a hihetetlenül gyors változások sodrásában! Végre egy fiatal költő, aki értelmiségihez méltó intellektuális erővel képvisel plebejusi, közemberi érdekeket és értékeket! Saját hátrányából — a rendkívül elhúzódó pályakezdésből — úgy tudott erényt kovácsolni, hogy ismereteinek, szenvedelmeinek mindig a birtokában maradt; ezért lehetséges, hogy versei mindazt érintik vagy tartalmazzák, 90
