Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - DOKUMENTUM - Szabó Lőrinc: „Melyik szebb?” - Vidám és szomorú versek (közreadja: Tertinszky Edit)
Most egymásután két kicsattanóan friss, boldog költeményt fogunk hallani. Az első Vörösmarty Mihályé: Haj, száj, szem. A másodikat Petőfi írta: Tíz pár csókot. Időzzünk még egy keveset a jókedvnél. Következő versünk egy jegyespár kötekedé- séről szól. A romantikus Mörike írta, a Fekete-erdő híres papköltője a múlt században. Címe: Tréfa. S most talán a legderűsebb mai versünk száll önök felé. Burns írta, a „skót Petőfi”, a legnagyobb őstehetség, a paraszt, a finánc. Egész élete csupa lírai tragédia volt, idegbaj, szörnyű szerelmek, reuma, pénztelenség, alkohol. A szomorú költő vidám versének címe: Falusi randevú. A boldogságot a szomorú emberek talán a vidámaknál is jobban ismerik. A magyar ember, mint tudjuk, sírva vigad. Arany Jánosnak ez a véleménye. Gyönyörű kis Dal-a így szól: Tavaly elhunyt Babits Mihály, nagyon tudott örülni az otthon boldog, polgári szépségének. Versének a címe: Édes az otthon. És zárja le esténket egy másik nagy modern magyar költő, akit néhány évvel ezelőtt elvesztettünk. Kosztolányi Dezső melancholikusan gondol mindnyájunk mindennapos csöndes élményére, az öregedésre. Záróversünk címe: Múlt este kissé . .. EMLÉKEZÉS TÓTH ÁRPÁDRA CÍMŰ MŰSORHOZ Ezelőtt vagy 35—40 esztendővel egy debreceni diák a kollégium nagykönyvtárában kikérte a Nyugat legfrissebb számát és szívdobogva olvasta benne Baudelaire francia költő versét magyarul: a vers varázslatosan hatott rá. A diák, aki maga is Baudelaire-fordításokra készült, én voltam, a csodálatos magyar tolmács, akinek akkor olvastam először a nevét, Tóth Árpád. Ez volt az első találkozásunk. Néhány hónappal később a karcagi vasútállomás könyvpavillonjában egy új verseskönyvön, melynek „Lomha gályán” volt a címe, megint találkoztam a Tóth Árpád névvel. A kötetet rögtön megvettem, a költőt szívembe zártam. Ma is benne van. Aztán, néhány év múlva, 1919 őszén, személyesen is megismertem. Ez már Budapesten történt, a Centrál-kávéházban, amely nagy irodalmi börze volt a húszas évek elején. Tóth Árpád akkor 34 éves volt, nős, családos ember, a modern magyar vers egyik nagymestere, szemüveges, szellemes, halk, finom jelenség. Sokat betegeskedett, fix állása nem volt. És váratlanul egyszerre kapott állást a szerencse révén, és pedig az említett Centrálban, a két debreceni, az országos nevű költő és a húszéves kezdő: ő meg én. A relatív szerencsét Mikes Lajos dr. képviselte. Az irodalmi kávéház nagy sürgésébe ugyanis bejárt már ez az őszhajú, nagyrabecsült szerkesztő, műfordító és kritikus és a sok álmodozó bohém közt a jótékony realitás szellemét vitte magával. Az írói asztaltól, ahol Babits Mihály körül naponta 15—30 mindenféle rendű és rangú költő és prózaíró ült és vitatkozott, Mikes jöttére, aki nagy sakkozó volt, akárcsak Tóth Árpád vagy Nagy Lajos, elvonultunk a szomszédságba egy kis asztalkához, otthagyván Babitsnak meg az akadémikus Heinrich Gusztávnak mindazt az irodalmi és társadalmi hírt, amit a nap felvetett, otthagyván legújabb kecskerímeivel Horváth Henriket, a Monumenta Literarum korrektúráival Király György elcsapott egyetemi tanár urat és a hunyorgó bajusza alatt mosolygó Schöpflin bácsit. Néztem, hogy sakkozik a két „öreg”, — nekem akkor mindenki öreg volt. Míg Mikes gondolkozott a következő húzáson, Pádi — ahogy a költőt barátilag hívtuk — a márvány asztal lap vonalait rajzolta át kecses női idomokká vagy gyorsírási tekervényeket fedezett fel a kő erezetében. Én is firkáltam, stenografiai játékokat rögtönözve; s egyszer csak rám szólt Mikes, hogy mit írok? „Gyorsírást, Gábelsbergert”, feleltem. „Aztán tud is vagy csak tanult?” „írok én”, — feleltem — „akár 400—450 szótagot percenkint!” „Azért kérdem”, — folytatta Mikes — „mert Az Est éppen gyorsírókat keres”. Tóth Árpád fölfigyelt: ő is gyorsírt és még vidéki humorista-hírlapíró korából emlékezett rá, milyen aranylegendává növelte a fáma a lap kétségtelen generózitását a munkatársai iránt, most tehát kapva-kapott az ajánlaton. Ót Mikes meg sem vizsgáztatta; engem azonban igen. Amiért 78
