Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 10. szám - DOKUMENTUM - Szabó Lőrinc: „Melyik szebb?” - Vidám és szomorú versek (közreadja: Tertinszky Edit)

azzal álltam bosszút a kételyén, hogy a szavakat mind hátulról előre kanyarítottam s mégis hibátlanul olvastam vissza. „Akkor hát jöjjenek fel holnapután délben a főszerkesztőhöz”, szögezte le a megegyezést Mikes. Pádi boldog volt, hogy valamennyire biztos sínekre zökken a polgári élete; én nem: engem akkor még nem szorított az élet.

A nagy, körúti szerkesztőségben dolgoztunk tehát, egymás mellett, csaknem tíz éven keresztül. A közös munkahely s a centrálbeli írói közösség folyton együtt tartotta magánéletünknek is egy részét. Jóbarátok lettünk. Munkakörünk nagyjában egy volt a szerkesztőségben: ki kellett javítanunk a riporterek telefonba diktált gyors cikkeinek stílushibáit és érdekes címeket kellett adnunk, tehát úgynevezett lektorok, segédszerkesztők voltunk. Riportot én csak nagynéha írtam; Pádi naponta színes híreket, közéleti bökkcikkeket, néha vezércikket és sokszor könyv- és színházi kritikát. Munkatársaink, kollégáink nagyon megszerették. Tisztelték benne a nagy költőt, de főképp az ember nyerte meg őket. Pádi mindenkit elbűvölt.

Ekkoriban már tetőpontján állt a dicsősége, de inkább csak szakmai körökben és a műveltebb olvasók között. „Az öröm illan” című — harmadik — verseskönyve már megjelent és a lap hétről-hétre közölte újabb költeményeit irodalmi rovatában, melynek szintén Mikes bácsi volt a szerkesztője. Tudjuk — én is 'elégszer kifejtettem — hogy sokkal inkább volt író és tudós és bohém, mint közéleti ember; szelleme legtöbbször (bár nem teljesen kizárólag elvek, igazságok, örök érzések és hangulatok felé fordult: a lírai örökkévalóságot akarta és tudta megragadni a realitásban és a múló pillanatban. A tündéri látásnak és a merengő harmóniának, a szépségnek és a bánatnak, az ünnepien gazdag verszenének, az ízlésnek, a kultúrának, a belső fegyelemnek a művésze, minden becsületes akaratnak és haladásnak, igaz emberségnek a hitvallója, volt eleinte az idill és még inkább az elégia ragyogó, majd mindjobban elboruló, sötétedő és egyszerűsödő klasszikusa.

Tüdőbaja azonban ökonómiára szorította: okosan kellett gazdálkodni az erővel, és éveivel. Szerkesztőségi helyzete is megengedte, hogy ne pazarolja magát regényfordításokra, sem detektívregényekre, sem világirodalmi remekek magyar tolmácsolására, amilyen az állástalan években egy-egy Flaubert, Meredith és Maupassant magyar megmunkálása volt. Még a versfordításokat is háttérbe szorította a saját versek írásának a gondja. Életében megjelent verstolmácsoló köteteinek szintén nagy, de szintén csak szűkkörű sikere volt. A legnagyobb, legnehezebb, legbravúrosabb feladatokat választotta lírai fordításai során, Shelleyt, Miltont, Goethét, Keats ódáit, a hozzá közelálló modern francia parnasszistákat, az artisztikus magasrendűség vonzotta, amelyben nem egyszer súlyos veretezést kap az impresszionista tematika is. Mintegy száz külföldi verset fordított abba a kötetébe amely, „Örök virágok” címmel elég későn, 1923-ban jelent meg: ez a gyűjtemény megelőzte utolsó verskötetének, a „(.élektől lélekig”-nek hegyibeszéd-szavú darabjait. Ami verset tehát Tóth Árpád fordított, az, mint magyar költői munka, lényegében és zömében a „Hajnali szerenád”, a „Lomha gályán” és „Az öröm illan” világa mellé sorakozik.

Odasorakozik az az 53 Baudelaire-fordítás is, amely az utolsó,egyívású nagy teljesítmény Tóth Árpád ilyen természetű munkásságában. Ismeretes, hogy a nagy francia költő születésének századik évfordulója alkalmából Babits Mihály, Tóth Pádi és én lefordítottuk a teljes „Les Fleurs du Mal”-t, a „Romlás virágai”-t. A francia kötetet, aszerint, hogy melyikünk melyik vershez vonzódott, illetve melyikkel foglalkozott már, barátilag megharmadoltuk Babits akkori Reviczky-utcai lakásán s egyúttal megegyeztünk a fordítás általános elveiben. A kötet összeállítását Tóth Árpád végezte, ő fordította Baudelaire dedikációját Gautier-hez, a mesteréhez, s ő korrigálta a könyvet. Bizonyos tekintetben irodalomtörténeti vállalkozás volt ez, és számomra, akit a két mester harmadiknak maga mellé vett, a legmegtisztelőbb. Tóth Árpádra 53 vers fordítása jutott, a régebbi darabokat erre az alkalomra, sőt később még egyszer, átdolgozta a teljes formai és rímhűség tiszteletében ... (És itt korrigálnom kell egy régi tévedésemet: mikor a nagy Baudelaire-kötetet, jóval Babits és Tóth halála után, 1943-ban harmadik kiadásban sajtó alá rendeztem, a prog- ramatikus magyar előszót Tóth Árpád szövegezésének jeleztem; emlékezetem azonban tévedett, az előszót, valamint Baudelaire későbbi francia előszótervezetét Babits írta, illetve fordította, — kéziratát nemrégen találtam meg.)

79