Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - MŰHELY - Kozma Huba: Egy progresszív irodalmi folyóirat (Negyven éve indult a Magyar Csillag)
kintélyére, valamint a beszéd, és az írás emberi hitelére igen nagy szükség van. S bizonyára még nagyobb szükség lesz rá akkor, amikor megújult nemzetet kell majd teremteni, igazságos magyar és emberi társadalmat, s valóban Édes Hazát a dolgozó magyaroknak. Reméljük és hisszük, hogy ez írás belső tartalmával egyetértenek azok az írótársak is, akiket nem volt módunk és alkalmunk szándékunkról értesíteni, s akiknek így adunk hírt. Ennek a szellemnek és szemléletmódnak köszönhetjük, hogy háborús irodalmunkért nem kell szégyenkeznünk, mert sértetlenül túljutott a háború különféle buktatóin, hogy értékes íróink között nem akadtak „behódolok”, akik írói becsületüket elcserélték volna a „hivatalos” költőknek járó állami megbecsülésért. A szenvedélyes igazságkeresés, az ezzel járó gondolatok vállalása a folyóirat első oldalán közölt Széchenyi- verstől25 egészen a betiltásig a Magyar Csillag egyik legfőbb jellemzője maradt. Az Együttes vallomás alapgondolata a folyóirat több írásában fel-felbukkan. Az írók ön- kormányzatának hangoztatása menekülés ugyan a napi politika besározó, beszennyező hatása alól, adott esetben mégis az egyetlen megoldás, hiszen: „Mit tehet ma az író, az íráson kívül? Mit tehet akkor, amikor történelmi cselekvéshez csak megszervezett mozgalmak juthatnak s az utcán csak járművek közlekedhetnek?”26 Ez a szenvedélyes igazságkeresés volt az ösztönzője és előidézője az 1943 novemberében kirobbant, később „Hírünk a világban” néven ismeretes, más folyóiratokra, napilapokra kiterjedő vitának is. A magyarság rossz hírén való tűnődés több szerzőt foglalkoztatott már a folyóirat hasábjain. „Mikor tanuljuk meg végre, hogy tervszerű félrevezető hadjárat következménye ez a tájékozatlanság, ami íme ilyen kitűnő tudósnál is tapasztalható, és senkitől sem várhatjuk a helyes tájékoztatást, csakis önmagunktól?” — kérdezi Joó Tibor már 1941-ben.27 Képes Géza megoldást is ajánl: „Ezenkívül igen fontos az is, hogy— bármily művészi fokon nyilatkozott is meg — ismertessük meg a ránk vonatkozó irodalmat. Végre is: a rokonszenv igazi légkörét az teremtheti meg, ha látjuk: tudnak mirólunk.”28 Ezt a nemcsak írókat foglalkoztató kérdést is napirendre tűzik a folyóirat irányítói 1943-ban. Egy kávéházi beszélgetés során határozták el a szerkesztők, hogy a lap hasábjain számot vetnek nemzetünk hírével, pontosabban rossz hírével, őszintén megkísérlik feltárni az okokat, a hírek forrásait.29 Az apropót Apponyi Sándor centenáriuma szolgáltatta, aki a XVIII. század derekáig összegyűjtötte a magyarságról írt külföldi följegyzéseket. Balogh József, a Magyar Szemle köréhez tartozó és a Novelle de Hongrie révén Babitscsal, de később Illyéssel méginkább jó kapcsolatot tartó irodalombarát, -szervező írta az első cikket „A nemzeti önismeret eszközei” címmel, figyelmeztetve arra, hogy folytatni kell Apponyi munkáját, hiszen csak így ismerhetjük meg elfogultság nélkül saját erőinket. Ismerjük meg erőinket! — ez a „csak magunkban bízhatunk”-kal rokon gondolat egyre aktuálisabb, mivel „ ... az erősebbnek eszköze az is, hogy a gyengét ’vétekbe ejti’. így a kis nemzetnek valóságos vétkeivel, vagy olyanokkal, melyeket ellene megkonstruáltak, kell megküzdenie; de hogyan küzdhessen, ha nem tudja, hogy mit vetnek szemére, — mit méltán s mit méltatlanul?”30 Érezzük, hogy a németek „vétekbe ejtő” hatásáról szól itt Balogh József, ha nem is fogalmazhat teljes nyíltsággal. A németbarát politikánk miatti ellenszenv Keresztury Dezső cikkében is külhoni rossz hírünk egyik jelentős összetevője. Keresz- tury már nyíltabban fogalmaz: „Az ellenünk irányuló ellenszenv nem kis részben tehát Illés Endre Kodolányi János Tamási Áron Zilahy Lajos Illyés Gyula Márai Sándor Veres Péter”24 67
