Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 10. szám - MŰHELY - Kozma Huba: Egy progresszív irodalmi folyóirat (Negyven éve indult a Magyar Csillag)

Németország szövetségese ellen irányul azoknak a népeknek körében, amelyek a német nép évszázados ellenségei.”31 De természetesen — hiszen őszintén keresték a megoldást — a szerzők nem elégedtek meg ezzel a fölmentéssel, nem vádaskodtak, a végső okot tényleges hibáinkban keresték. Valóban leginkább a végzetes bajt elhárítani kívánó orvoséhoz hasonló az ő szerepük: „Ha megtaláljuk valamely kedvezőtlen vélemény okait, voltaképpen már meglendítettük az orvoslás művét. A nemzet haladása részben a ’nemzet híréből’ veszi indítékát.”32 A sokszor igaztalan, rosszindulatú vádaskodásra nem feleltek azonnal ellenpropagandával, esetleg Viszontvádaskodással, inkább ezt hirdették: „Hírünk végzetes, de még végzetesebb, ha ezzel nem vetünk kellő módon és kellő időben számot... belsőleg kell előbb megigazulnunk, hogy a világ előtt méltán igazolhassuk magunkat a rossz hírek vádjai ellen.”33

Hogy sokakat foglalkoztató, lényeges kérdésre tapintottak a szerkesztők, azt a Vita nagy sajtóvisszhangja bizonyította. Vass László, Szabó Zoltán, Tóth László, Márai Sándor, báró Radvánszky Antal, Zolnai Béla, Máthé Elek, Kosa János, Irk Albert, Fenyő Miksa szóltak hozzá ehhez a kérdéshez különféle napilapokban, elsősorban a Magyar Nemzetben3’ a Pesti Hírlapban.35 A Magyar Csillag is kapott több, cikknek is beillő hozzászólást, ezek közlésére azonban — éppen a bőség miatt — nem volt lehetőség. Vitazáró hozzászólásában Illyés Gyula— az ország legrangosabb és ez időben egyetlen irodalmi folyóiratának vezetője — az irodalom nevében megismételve az Együttes vallomásban mondottakat, szakított az állam irányelveivel, elképzeléseivel: „A magyar írók első feladata még mindig a nép ügyét képviselni, s emiatt valami visszavonja attól, hogy fenntartás nélkül a nép felett álló erő munkájában is részt vegyen. Az író csak a nép tömegeivel vonulhat be ’az alkotmány sáncaiba’. Vagyis ezen a kanyaron is odaérkeztünk, hogy az első a belső megigazulás. Hogyan lépjen fel külföldön az ország védelmében a magyar szellem, amíg itthon nem kaphatja meg — a társadalomtól, az ’alkotmánytól’ — a méltó helyét? Tudjuk, történtek nálunk is kísérletek a szellemi életnek, hogy is mondjam, állami érvényesítésére. Ezek előbb-utóbb mind eltolódtak eredeti céljuktól, a publicisztika, majd a napi politika felé. A magyar irodalom nem egyesült az állammal, még csak nem is szövetkezett Vele, a szó jó értelmében állam maradt az államban, tartotta függetlenségét. Ezt az utat kell folytatnia.

Mint annyi más dologban, hírünk mentésében is az irodalom csak önállóan járhat el, munkájának csak így lesz eredménye. Erre az alkotmánytól nem kér mást, mint hogy szerveit kényére mozgathassa, erőit szabadon fejthesse ki. Ezek a sorok március tizenötödikén fognak napvilágot látni, Petőfiék ünnepén. Azt kívánjuk, amit ők: a nemzet súlyos útszakaszain az ő lelkiismeretességükkel szeretnénk feladatunkat teljesíteni.”36

Ekkor azonban már minden erőkifejtés hiábavalónak bizonyul, három nappal a lap megjelenése után Magyarországot megszállták a német csapatok, még egy szám megjelenhetett 1944. április 1-én, sőt már az április 15-i szám is a nyomdában volt, amikor betiltották a folyóiratot.

A nem teljes négy év folyamán nyegyven nyolcszor — összesen 3083 oldalon — megjelent Magyar Csillag betiltásával megszűnt, most már visszavonhatatlanul és megmásít- hatatlanul a Nyugat is — ezért is nehéz hitelt adni Gellért Oszkár visszaemlékezésének, mely szerint a folyóirat főszerkesztője kiprovokálta a betiltást. A kérdést végső soron megnyugtatóan Illyés Gyula 1954-ben, az Irodalmi Újságban megjelent válasza37 döntötte el, melyben elbeszéli a folyóirattól történt megválás „színjátékát”, a szerkesztés utolsó napjait.

*

68