Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 9. szám - MŰHELY - Salamon Konrád: A népi mozgalom kibontakozása
Mindezek alapján e fiatal, későbbiekben népinek nevezett írók több-kevesebb fenntartással éltek az 1919-ben „vesztes” munkáspártok jövőbeli szerepét illetően. A 30-as évek elején azonban nemcsak a parasztkérdés miatt határolódtak el — az elsősorban a szociáldemokrácia által képviselt munkásmozgalomtól hanem mert— Illyés Gyula szavaival: úgy látták, hogy a „szocializmus egyre jobban szűkült és elzárkózott, egyre jobban csak munkáskérdés akart lenni... Megdöbbentő az az alacsony színvonal, amit a háború utáni európai hivatalos szocialista irodalomban, a szépirodalomban csakúgy, mint a tudományosban tapasztalunk. A szocializmus elfeledte, hogy nemcsak a társadalmi, de a szellemi szabadságharcoknak is örököse és így elfeledték ezt a tömegek is.”3 Ez a szocializmus csak anyagi tudatra nevelt, de „megfeledkezett a szellemről, amely az anyagi és pillanatnyi jogok tudata mellett a tömegeket történelmi tudatra is nevelhette volna...” Az elhatárolódást — állapítja meg Lackó Miklós — Illyés nagyon körültekintően hajtotta végre. Hangsúlyozta, hogy a számukra még ismeretlen új orosz szocialista nemzedéken túl „Európa mai ifjúsága is a legtartalmasabb leckét a szocializmustól kapta, bármerre is kanyarodott azután”. De akik megmaradtak a szocialista mozgalom mellett, ma azok is csak bírálni tudnák, s mert ezzel az ellenséggel kerülnének egy táborba, „várniuk kell, és ez nem olyan tragédia egy nemzedék életében, mintha mártírhalált kellene halniok.”4 Ugyanakkor — mint arra szintén Lackó Miklós hívta fel a figyelmet— Illyés kritikája egy ponton eltért „a radikálisok külső, s a szociáldemokrácia megújulását követelők belső kritikájától: bírálata nem terjed ki a szovjet szocializmusra.”5 Az, hogy a szovjet tapasztalatokat, illetve az illegalitásban és emigrációban dolgozó magyar kommunisták elméleti tevékenységét, valamint a nemzetközi kommunista mozgalomnak a 20-as években felvetődő új kérdésekre választ kereső erőfeszítéseit kellőképpen nem ismerték (nem is ismerhették), nem mindegyiküket intette az Illyésnél tapasztalt körültekintő mérsékletre, így voltak, akik 1919 és az azt követő évek általuk ismert munkásmozgalmának tapasztalataiból sommásan azt a következtetést vonták le, hogy a munkásmozgalom kettészakadása kommunistákra és szocialistákra „megtetézve avval, hogy mindkét irány elvesztette biztonságát — meg is pecsételte a magyar munkásmozgalom sorsát: a történelem formálásától végzetesen elestek.”" E vélemény azonban, amin nem sokkal később maga a szerző Erdei Ferenc is változtatott, — mint az eddigiekből is látható — nem tekinthető a népiek valamiféle egységes és változatlan álláspontjának, annál is inkább, mert ugyanekkor pl. Veres Péter már marxista műveltségű, magát marxistának valló agrárszocialista, aki tisztában volt azzal — s ezt meg is fogalmazta—, hogy a parasztság önmaga nem, csak a proletariátussal együtt szabadíthatja fel magát. Természetes azonban, hogy neki is voltak fenntartásai a mozgalom akkori visszásságai, elsősorban a parasztságot érintő kérdésekre vonatkozó elképzelésekkel kapcsolatban. De— mint azt a Válasz 1936. áprilisi száma is megfogalmazta— minden súlyos akadály ellenére egyetértettek abban, hogy „a magyar parasztság és munkásság pártkoalíciója több kell, hogy legyen, mint szép lelkek ábrándozása: abszolút szükségesség.”7 A népi írók politikai elképzeléseiről szólva nem hagyható figyelmen kívül az a rendkívül fontos tény, hogy itt korántsem valamiféle egységes politikai csoportosulásról van szó, hanem nagyon sok felől érkező, néha meglepő fordulatokkal is tarkított és sokfelé ágazó életpályájú írók sajátos politikai koalíciójáról, akik a parasztkérdés kiemelkedő szerepének hangsúlyozásán túl csak annyiban voltak egy véleményen, amennyiben egyébként a munkásmozgalommal is egyetérthettek és általában egyet is értettek — tudniillik, hogy a fennálló társadalmi állapotokon változtatni kell, mégpedig a dolgozó tömegek érdekeinek megfelelően, mert ez egyben az egész nem71
