Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 9. szám - MŰHELY - Salamon Konrád: A népi mozgalom kibontakozása
SALAMON KONRÁD A NÉPI MOZGALOM KIBONTAKOZÁSA A népi gondolat születése A 20-as évek fiatal nemzedékének útkereső mozgolódásából az 1930-as évek elejére bontakozott ki a népi írók mozgalma, mely ettől kezdve a magyar szellemi és politikai élet fontos — az Új Szellemi Front idején pedig (1934—35) már „országosan is számottevő ideológiai-politikai” tényezőjévé vált.1 Kialakulását— mint azt már Lackó Miklós megállapította — közvetlenül két fő ok segítette elő. Egyrészt „az ellenforradalmi rendszer nyomasztó és torzító hatása, mely — főként a harmincas években — mozgásteret csak a nacionalizmus vonalán nyújtott a kiutat kereső irányzatok számára.” Mozgalmuk kialakulásának másik oka viszont a baloldal korabeli állapotában keresendő. A szociáldemokrata pártnak nem volt „sem ereje, se koncepciója egy hatékony baloldali alternatíva felvetésére”. A hazai kommunista mozgalom pedig a „válság éveiben történetének egyik mélypontján állott”. Hibái egyelőre megakadályozták, hogy „egy új baloldali alternatíva felvetője s vonzási központja lehessen”. Ennek következtében „megerősödtek azok az irányzatok ..., amelyek a baloldal hagyományos keretein kívül, sőt: a baloldal hagyományos ideológiai értékrendjétől eltávolodva keresték a megoldást.” Ezt a 20-as években induló, haladó gondolkodású fiatal írónemzedéket a magyarság közelmúltban lejátszódott tragédiája — vesztett háború, levert forradalmak, esztelenül tobzódó ellenforradalom, súlyos és megalázó békefeltételek —, valamint a külföldi erők által újra hatalomra segített magyar reakció nemzetvesztő politikájának egyre nyilvánvalóbbá válása a 20-as évek végétől kezdve mind határozottabban késztették arra, hogy újra végiggondolják és átértékeljék a szinte pusztulásra ítélt ország történelmét, politikáját, és megpróbáljanak e „falhoz állított” népbe valami „kétszer kettő fölötti” reményt csöpögtetni. Mindenekelőtt első nagy ifjúkori élményük, 1918—19 sikertelenségének okai foglalkoztatták őket. Legtöbbjük nagy reményeket fűzött hozzá és Vezetőjéhez a „munkáshoz”. Ahogy Illyés Gyula írta: „A munkás, az aratógépet csinált és varrótűt! Ágyút, üveget és zsebórát. Nem toldó-foldó javításokat végzett, hanem a bányák anyagából szelleme erejével, ujja simogatásával titokzatos új teremtményeket hívott életre és árasztott szét az országban. Az eszmék, amiket szétárasztott, éppily hűvösen fölényesek, önmagukban biztosak és egészek voltak. A repülőgép után a munkás a jog és igazság megszerkesztését ígérte. Ó, a munkás, ahogy és akkor képzeltem ... A munkás volt a férfi, akivel szép és felemelő együtt dolgozni: az idősebb fitestvér, akiben bízni lehet; az ember, a végre testet öltött eszmény.”2 Azonban másként alakult, mint ahogy képzelték, s a nem teljesült remények helyén csalódás fakadt. Mert nemcsak a forradalmak vereségének egyik fő okát kellett abban felfedezniük, hogy azok meghatározó, illetve vezető ereje, az „idősebb fitestvér” nem tudta megnyerni szövetségeséül az ország lakosságának többségét kitevő parasztságot, de koruk, a 30-as évek elejének munkásmozgalmában is csak nehezen találtak a munkásság és a parasztság közös politikai cselekvésére vonatkozó — a korábbinál alaposabb, reálisabb, a parasztság sajátos érdekeit szem előtt tartó, illetve már az új körülményekhez is igazodó elképzelést, hisz ez a munkásmozgalmon belül is csak ezekben az években került megfogalmazásra. 70
