Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 9. szám - MŰHELY - T. Bíró Zoltán: Magyar művelődés, magyar társadalom (Veres Péter nézetei a népi-nemzeti kultúra kérdéseiről)

a kérdésről, s az „öngyilkos” civilizációról ma már tanulmányok sora jelenik meg világszerte. Nincs ebben a Veres Péter-i meditációban semmi egyéb, mint figyelmeztető és józanító szándék, felszólalás egy nép szellemi-erkölcsi egészségéért, ami oly jellemző egyébként Veres Péter egész publicisztikájára. Azonkívül Veres Péter nem vonta egybe kultúra és civilizáció fogalmát, s nem helyettesítette be azokat egymással. Értette a két fogalom viszonyában a kultúra lényegi elsőbbségét, s amint az a fenti idézetből is kiderül, a műveltséget sem azonosította a kultúrával, ami jogos, ha a korabeli közhasználatú mú'veltségfogalom hiányosságait figyelembe vesszük. „A puszta ismeretszerzés: intézményesített butaság” — írta a „Népiség és szocializmus” című tanulmányában. Vallotta, hogy kultúrája lehet a civilizációs feltételek híján élő és polgári értelemben műveletlen parasztnak vagy munkásnak is. Ez a kultúra pedig többet érhet az emberiségnek, mint bizonyos civilizációs eredmények és mint az önmagáért való műveltség. Mert az előbbi fundamentális, a másik pedig többnyire csupán felületi. így érthetjük meg igazán a magyar népi-nemzeti kultúra féltését, s benne a magyar parasztság évszázados kultúrájáért való aggodalmát.

Ezért elégedetlen Veres Péter azzal az érdeklődéssel, amelyet a polgárság tanúsít általában a parasztkultúra iránt. A népi kultúra, s a paraszti társadalom folklorizálása ellen hadakozik, látva azt, hogy e folklorizálás igen alkalmas az igazi társadalmi-politikai kérdések elfedésére, s olyan kuriozitás megteremtésére, amely a parasztkérdés lényegét feledtetné el a politikai értelemben aktív munkás és értelmiségi rétegekkel. „Napjaink egyik jellemző tünete — írja Veres Péter — a parasztság iránti érdeklődés. A paraszti zene, tánc, mesék, dalok, a paraszti iparművészet, s aztán a költő-festő- szobrász-őstehetségek szinte általános úri-polgári kíváncsiskodást váltottak ki. Politikában nem kíváncsiak a paraszti tehetségekre, a paraszti képzelő- és alkotóerőre. A politikát fenntartják maguknak, mint eddig.”1’ S hogy a politika fenn is maradhasson, mint kisajátított hatalmi tényező, így jellemzi a politikátlanítás rafinált úripolgári gyakorlatát: „Nagyon jellemző, hogy a politikailag feszült időkben, tehát nagy népi mozgalmak és még háborúk idején is, minden gyülekezés, szervezkedés tilos,a sajtó is erős ellenőrzés alatt áll, de a szórakoztatóipar szabadon rombolhat. . ,”2° A politikai manipuláció természetére és eszköztárának egy fontos részletére hívja itt fel a figyelmet Veres Péter. Az elkülönült, népidegen, s védekezésbe szoruló hatalom a művészetek, a tájékoztatás és a tömegszórakoztatás intézményeit mindig is durván hatalmi eszközként kezeli, s jellemző rá, hogy nem él, de visszaél a bennük rejlő politikai lehetőségekkel, függetlenül attól, hogy ennek milyen mélyebb, s perspektivikus következményei lehetnek a közösség későbbi életére, magatartására. Ez persze nem csak „feszült időkben” jellemzi az ilyen hatalmat, hanem kevésbé feszes helyzetekben is, s valódi természetét jól felismerhetővé teszi, hogy az értékek helyett egyre inkább a szürke középszer, s az annál rombolóbb silányság különféle változatai kapnak prioritást a terjesztésben. Nem csoda hát, ha elsősorban a művészet álarcában jelentkező silányság áradatával szemben, Veres Péter olykor különösen nagy indulattal szólal fel. Hiszen nem is annyira maga a jelenség, hanem az azt létrehozó struktúra foglalkoztatja. Ez az érzékenység kerül előtérbe nála akkor is, amikor nem a primitív silányság, hanem egyszerűen csak a túldíszítettség, a kiüresedett ornamentika vagy a figyelemelterelés különböző hadműveletei ébresztik fel veszélyérzetét. Ez teremti olykor azt a látszatot, mintha az alföldi „ridegség” vagy a kálvinista puritanizmus jegyében valami sajátos művészetellenesség jellemezné Veres Pétert. Arra, hogy a „sültrealista” Veres Péter milyen jelentőséget tulajdonított a művészetnek a népi-nemzeti kultúrában, jellemzésül talán bőségesen elegendőek a következő sorai: „Aki a magyarságot ki akarja segíteni mai elhagyatottságából, annak a népre minden úton-módon hatni kell. Hatni pedig nem csak értelmi dolgokkal, nemcsak politikai jelszavakkal és tudo47