Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Kertész Erzsébet - Kertész Péter: R. Misi hazatalál...

a szülőkben, akik amúgy is két kézzel kapaszkodnak a valóság megnyilvánulásaiba, hogy amennyire csak lehet, a maguk urai maradhassanak.

Megírták az újabb felülvizsgálati kérelmet. Elutasítás megint. Különben is hogy jön ahhoz két szellemi fogyatékos, hogy emlékeztesse egy vármegye közigazgatásának harmadik emberét korábbi ígéretére! „Fenti döntésem— így a titkár— nem zárja el a szülőket azon joguktól, hogy lakásproblémájuk megoldását követően— mely érdekében az elmúlt évben sem tettek semmit— ismét kérjék az elsőfokú gyámhatóságtól az állami gondozás megszüntetését.”

Mivelhogy két szellemi fogyatékos embernek, háromezer forint körüli jövedelemmel, albérletben mi sem egyszerűbb napjainkban, mint tenni valamit a lakásproblémájuk megoldásáért.

És hát epilógus. Az ilyen történeteknek rendre van ilyenjük. Levél ez is, kelt a Megyei Tanács Központi Csecsemőotthonában 1979. december 10-én, B. Ágnes, a felvételi iroda vezetője írta alá. „Értesítjük, hogy kisfiát, Istvánt 1979. XII. 7-én a N.-i csecsemőotthonba helyeztük át. Cím: N. III. Csecsemőotthon, Rákóczi út 30.”

Vihették volna a gyereket Z-ra, ami kék busszal megközelíthető, de maradhatott volna az eddigi helyén is, ahová a szülők már könnyen és viszonylag olcsón odataláltak. Dehát a kis Istvánt a megye legtávolabbi csecsemőotthonába utalták. Aligha valószínű, hogy az időközben második esztendejét betöltött kiskomának honvágya lenne. Hiszen még hazája sem volt.

(Sz. 1980. március)

*

Telt-múlt az idő. Sz.-én új gyámügyi főelőadót iktattak hivatalába, fiatal friss diplomás jogászasszonyt. Átnézte az R.-dossziét s úgy döntött, hogy egyik hétvégén hazahozhatják a gyereket. Fel is kerekedtek a szülők, ám N.-ön azzal fogadták őket, hogy a kis Pisti náthás, jöjjenek máskor. Két hét múlva megint ott voltak, szombaton kora délelőtt, s mire esteledett már otthon traktálták jobbnál jobb falatokkalabeszélőtudományában meglehetősen visszamaradt kisfiút. A családfő városszerte híresztelte, hogy ő ugyan nem adja vissza a fiát a kimenő leteltével, már eddig is éppen eleget volt távol. Félő volt, hogy a váratlanul jobbra fordult történet balul végződik. Ám ekkor az alighogy megmelegedett gyámügyi főelőadó— hogy ne kelljen karhatalommal visz- szavitetni a gyereket— hatályon kívül helyezett minden korábbi határozatot s elrendelte az állami gondozás azonnali megszüntetését. Mindez olyan hirtelen zajlott le, hogy meg se lehetett akadályozni. Pár nap elteltével aztán megállás nélkül csengett a telefon, megannyi jóakaraté figyelmeztetést kényszerült végighallgatni, hogy tudniillik „ezt bizony alaposabban megfontolhatta volna, kartársnő”. Igyekezett megnyugtatni a kétkedőket, „meglátják, nem lesz semmi baj”. De csak jöttek a bejelentések. Elég volt ha az utcán Vagy az orvosi rendelőben R.-ék hangosabban rászóltak a gyerekre, máris riasztották a védőnőt, annak főnökét vagy magát a városi-járási fcor/ost. Annyit sikerült elintézniük „mindössze”, hogy az ugyancsak társas kapcsolatokra szoruló kisfiút óvatosságból nem vették fel a városi bölcsődébe, majd óvodába, mondván, „hetes gyógypedagógiai intézetbe kellene járatni— a saját érdekében”.

Szép lassan ki-ki napirendre tért a történtek felett. A lelkes, kissé ugyan megszeppent, gyermeket váró főelőadó kijárta, hogy a nagysokára összekerült család lakást kapjon. Igaz, csak szoba-konyhásat, kamrával, saját WC-Vel, de ennek is csudára örültek. Olyannyira, hogy az emberek jóságába vetett hitük újabb vakmerőségre sarkallta őket. Valamikor az új esztendő elején Bori asszony gyermeket szült, ezúttal egészséges kislányt.

(Sz. 1981. április)

39