Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8. szám - VALÓ VILÁG - Sarkadi Imre: Táj és történelem (töredék)
egyre szülte a szegényparaszti tömegeket, a termelésnek ez a módja — szeretném hozzátenni: fejlett módja — sem volt így már továbbfejleszthető. Ha érdemesebb a tengeri eladása helyett a rajta hízott disznót eladni, akkor érdemesebb a marha húsa és bőre helyett a tejét eladni. Tehát az állati hozamok szaporítására törekedni. S ezzel megint szállítási nehézségek voltak. Májustól októberig a tejet nem lehet két napig tartani, ezt piacra vinni csak vaj, túró vagy tejfel formájában lehet. De még a tejfel is megcsomósodhat hosszú úton. Nyáron a vaj is megavasodik egy hét alatt, különösen, ha pince nincsen, márpedig ennek a vidéknek az építkezése a vályogház volt: pince csak ott van, ahol bor is terem, itt pedig a szőlőnek színét se lehet látni. Ilyen módon a tejtermékek sose válnak jelentős, igazi árucikké, csak éppen mindig visznek be valamennyit, ha piacra mennek be, s olyankor összeszedik a tojást is. Össze kell szedni, keresgélni, ha meglelik, mert a tyúkok szertejárnak az egész földön, s boglyákban, kazlak alá tojják le a tojást, oda tűnnek el hat-tíz tojáson meg- kotlani, s esetleg egyszer csak csirkéstül állítanak be. A tojás se igaz érték, az is csak tavasszal, keltetés előtt vagy piacnapok előtt (s dehogyis lehet ilyen távolságról minden hetipiacra bejárni), ha éppen valami készpénz kell. Egy egész paraszttársadalom, amelyik elsősorban állattenyésztésből élt, az állati termékeknek úgyszólván semmi értéket nem tulajdonított. A harmincas években ebben a tanyavilágban a nagybirtokokon kívül öt szeparátort nem lehetett volna találni, a vajat csak úgy kézzel, fakupában köpülték, nem volt egyetlen gazdasszony, aki meg tudta volna mondani, hogy melyik tyúkja körülbelül mennyit tojik, vagy hogy az összes tyúkjai mennyit tojnak évente. A libát, kacsát se igen tömték, kockázatos lett volna kihizlalva elevenen szállítani, akárcsak a disznót: hizlalni inkább csak maguknak hizlalták, eladásra hízó állapotában került legtöbbször. Marhát kisgazdaság soha nem hizlalt, amennyire a gulyában megnőtt, az úgyszólván ingyen volt. Magán viselte tehát ez a gazdálkodási forma a kisüzem minden tehertételét. Nincs okunk lenézni ezt az eredményt. Az országnak a jobb, fejlettebb mezőgazda- sági kultúrájú vidékeihez tartozott, s döntő többségében paraszti birtok volt; Marx és Engels úgy nevezte ezt, hogy a mezőgazdasági fejlődés amerikai útja, s ha a bizonyos fokú hasonlóság alapján ebbe a kategóriába soroljuk, akkor felvetődik a kérdés, hogy ma hol tartana ez a vidék, ha a kapitalizmus megmarad Magyarországon. Felelni erre persze csak megközelítően tudunk, annyi kétségtelennek látszik, hogy a szervezettebb szállítás, áruátvétel, mezőgazdasági termékek feldolgozó központja, közlekedési és híradó hálózat kiszélesítése nélkül — tehát mérhetetlen sok, milliókra rúgó beruházás nélkül ez a termelési forma egy lépést se igen haladt volna előre. A kérdés úgyis csak akadémikus, törje a fejét, aki ráér, hogy mi lett volna, a sok milliót honnan teremtették volna elő. . . A földosztás mindenesetre ebben az állapotban találta a vidéket. GONDOLATOK A FÖLDREFORMRÓL A két háború közt sok szó esett földreformról, és sikerült közben a hatalom birtokosainak egy nagyon ügyes közgazdasági bűvöletet kialakítani körülötte, aminek a legharcosabb, radikális földreformpártiak is sokszor áldozatául estek: nem úgy, hogy le akartak mondani a földreformról, hanem úgy, hogy komolyan fejtegették, mintha számított volna ez valamit, egy körömfeketényit is, hogy tudniillik a földreform kivitelezése mennyibe kerül. Az ember, ha visszagondol erre, csak nevet. Mert hiszen a földreform nálunk, ha úgy tetszik, semmibe se került, s ha úgy tetszik, sokszázszorosába annak, amit a Horthy-korszak közgazdászai ijesztgetésül mondtak. Igazi állami kiadás tulajdonképpen 50
