Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8. szám - Kende Sándor: Végkiárusítás (novella)
A hivatalsegéd mindjárt reggel nyolckor körözvénnyel járta sorra a központ irodáit. Azt tudod, mi a körözvény. Na, mindegy, mert a hangszóró is bemondta a gyár udvarán, meg a szerelőcsarnokban, a külső telepeken pedig délelőtt többször is, egymásután, aztán négy órakor emlékeztetőül még egyszer megismételte, hogy félötkor a kultúrteremben rendkívüli értekezlet lesz, melyen a megjelenés mindenkinek a saját érdekében föitétlenül fontos. így: —fontos. Mert azt, komám, mindig kerülni kellett, hogy: kötelező. Semmi se kötelező. De a jólértesültek is megneszeltek ám valamit, az ő szimatjuk pedig soha nem csal. Szóval, zsúfolásig megtelt a terem, zsúfolásig, ne fintorogj! Várj, azért nem olyan egyszerű ez! Mert, hohó, az igazgató elvtárs két nappal előbb fölutazott Pestre a minisztériumba, mindennél fontosabb és mindennél sürgősebb jelentésekkel, fiam. De hát Viczián Jánosra, ilyen emberre, igazán bátran bízhatta az ügyet! Azt mondta, így ni: — És jobb is, ha te vezeted le az értekezletet, Viczián elvtárs, — s mindjárt zsebre rakta a kezét, mert úgy nagyobb volt a tekintélye. — Az sohase jó — folytatta —, ha a vállalat vezetője rossz színben mutatkozik a dolgozók előtt. És főképpen ilyesmiért, ami különben is felsőbb utasítás. Hát ebben, testvér, rejtőzött is némi igazság. De azért inkább megléptem volna. Mert minek ez nekem: értekezletet levezetni? Fáztam én ettől, a lelkemre mondom, nemigen akartam belemenni. Le is ültem mindjárt, de olyan mély volt az a huncut fotel, hogy úgy éreztem magam benne, mintha elsüllyedtem volna hirtelen. A tetejébe az igazgató elvtárs szorosan elém állt, hogy föl se kelhettem. És szivarral kínált. Jó szivarral. Utána megint belekezdett: — Rád, Viczián elvtárs, nem fognak haragudni... — Kik? — gondoltam közben, de ő sietett: — Na, öreg harcos! — tette kezét a vállamra. — Hiszen azt tudják, mindenki tudja ugye, hogy te, kérlek, te, igen, éppen te ... — keresgélte a megfelelő szót, mert ilyen zavarban volt még ő is, de azért végre kimondta mégis: — Te, aki, barátom, közülük vagy! Mert ugye .. . szóval, eszükbe se jut, hogy te rosszat akarnál nekik. Ezért gondoltunk rád. Mert ugye, a pánikot, Viczián elvtárs, meg kell előznünk, politikusán. Hát így lesz jó, ebben egyetértünk, igaz?... Különben Baróti elvtárs is így látja helyesnek, már beszéltem vele ebben az ügyben. Még hogy Baróti elvtárs?! — gondoltam, mert ő nem volt ott. Ő a személyzeti osztály vezetője, bizony komám, s már egy héttel előbb elutazott. Beutalása volt két heti üdülésre a Mátrába vagy hová, és azt nem veszíthette el. Ez természetes, ugyebár? És különben is: előzőleg ezt az ügyet, amint hallottad, pontosan megbeszélte a főnökkel. Megbeszélték hát, és egyetértettek. Pont. Kész. Ilyen voltam én: vita sem fért hozzám. Egyetértettek. Hát látod ... — Semmit se látok! — üti föl a fejét hirtelen a szőke legény. — Hülye vagy, azt látom! Viczián majd nekiugrik, kis híján meg is üti: — Fogd be a szád! Mondtam, hogy nem kívántam én ezt... De értették ám ők is a dolgukat, hallod?! Hangsúlyoztak és aláhúztak. Addig, amíg ... a fene Vigye az egészet! Mit tudod te, mi az, hogy azon az értekezleten egyedül ültem az elnöki asztalnál, fönt, a kultúrterem színpadán. Úgy ám!. .. Várjunk csak: tudod te, hogy mi az a kultúr? Ugye, hogy fafej vagy! Na, hát a kultúr egy nagy terem, amely arra való, hogy például pingpongozzanak benne, és néha táncoljanak. Ilyenkor berúgni is szabad a kultúrban. De ez most nem fontos. Szóval, korsó víz, négy lefordított pohár, piros vászonterítő előttem. Érdekes, te: a korsó éppen olyan furcsán hosszú, gúnár nyakú volt, mint 27
