Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8. szám - Kende Sándor: Végkiárusítás (novella)
amilyenbe a háziasszonyom szokta nekem a vizet odakészíteni a régi hónapos szobában. Nem is kívántam inni belőle soha: állott, rossz szagú volt benne a víz mindig. Az igazgatóság titkárnője óriási paksaméta borítékot tett a kancsó mellé, megcímezve mindegyik, három nagy kupac, kék, egyforma boríték, szép katonás rendben. S azzal elkezdődött. De lent, a székek soraiban még sokáig nyüzsögtek. Kik is?... Hm .. . Kik is?... Az igazgató elvtárs annyiszor mondta így: — hogy közülük vagyok. Es ugye, Baróti elvtárs is egyetértett ezzel. Hát ezért ültem én ott. De miért éppen én? Ha valóban csak azért, mert közülük vagyok, akkor miért nem ülhetett ott közülük éppígy valaki más?... Ezt mondd meg, testvér!... Ehh, hallgass csak. Micsoda buta gondolat!... Egyszer aztán bele kellett fognom. Úgy éreztem, muszáj fölállnom. Csöndesült is a terem valamelyest rögtön. Hanem lehet, hogy nagyon szorítottam a papírt, amíg a rendeletet fölolvastam, mert már a felénél belefáradtam. Igaz, jó messzire kellett tartanom a lapot, és ettől nem láttam tisztán, mert a falilámpa, a fene egye meg, a hátam mögül világított, és a sokszorosított szöveg telistele volt betűhibával... Mit gondolsz, ünnepi ruhát kellett volna húznom aznapra? Ezen se könnyű eligazodni. Ezért is maradtam végig állva, hogy ne lehessen kifogás; én megtettem mindent. Szóval, racionalizálás. Ezt csak tudod, hogy mi?! Végre kellett hajtani. Mindenütt. Mire befejeztem az olvasást, hulla csönd terpeszkedett odalent. Hát akkor lássuk a borítékokat. El kellett kezdeni ezt is. Várni rosszabb. Az első nevet olvastam, kezemben a legfelső borítékkal. De nézzük csak: nem kel föl senki!... Újra tehát: — Kocsis Mihály! Kocsis Mihály elvtárs! Végre megmozdult valaki. Ez lenne Kocsis Mihály? — eddig még nem is láttam. Hogyan lehetséges, hogy nem ismerem? Te mindenkit ismersz, ahol vagy? Hol is dolgozol te? — De nekem ismernem kellett volna őket, ugye, mindegyiket? Mi?... Hm. Mindegyiket... Kocsis Mihály lassan közeledett az asztalhoz a levélért. Fölnyúlt érte illedelmesen. Rám is nézett. Mi volt a szemében? — Ejnye, egyszerre úgy megfordult! Milyen harciasán lépett el! És nem ült vissza, hanem mindjárt neki az ajtónak, a nemjóját; csak úgy bevágta maga után! Na, de hát rám, Viczián Jánosra nem haragudhat; mit tehetek én róla?... Hogyan is mondta Baróti elvtárs? Hogy én értek a nyelvükön?... És mit kell ilyenkor mondani? Kocsis Mihály nem mondott semmit; hát akkor mit értsek a nyelvén?... Micsoda mozgolódás támadt! Ahogy Kocsis Mihály becsapta az ajtót, mintha egyszerre mindenkinek beszélni valója támadt volna! Csöngetni akartam, úgy, hogy összekoccantom a poharakat, de ehhez is gyáva lettem. így kell megmondani: féltem, cimbora, féltem ... Na, de ez már sok! Valaki fölállt, pedig nem olvastam én a nevét akkor senkinek, de ez fölállt, éppen olyan bőrsipka volt a kezében, mint a Kocsis Mihály fején, köpött egyet, pont a terem közepében, a színpad előtt, aztán egyhelyt megfordult, és egyenesen nekiindult a kijáratnak. Az altiszt nem akarta kiengedni, de hosszú karjával félretolta az útból, és zsupsz! már be is vágta maga után az ajtót. Éppen úgy, ahogyan Kocsis Mihály. Most már igazán csöngetnem kellett volna, de hálistennek, megelőzött a hivatal- segéd, mert elbődült: — Csöndet! A teremtésit; csöndet! Hát igen: ezt megspórolhattam volna, a fene a buta fejemet. Tudtam is én, hogy mi lesz ebből?! 28
