Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8. szám - Kende Sándor: Végkiárusítás (novella)
enyém: hát csak álljon a középen, gondoltam. Pedig ott, a hónapos szobában, sehogy se pászolt abba a kopottságba ez a csillogás. Istenem, de szép is ... Erről jut eszembe: hát lakás... az bizony nagyon jó lett volna már. Egyedül voltam akkor is, de azért lakás, egy tisztességes lakás talán engem is megilletett volna; nem így van? Nahát, a kirelejszomát, ki vagyok én végül is?! Most hallgass ide, te, ne aludj: minek nyeltél annyit, ha nem bírod?! Csecs való még az ilyen hitványnak!... Hallod! Azt hiszed, a vázánál megállt a tudományuk? Fenéket! Szeretnek ezek hajlongani az íróasztal előtt, az ilyen Mejgner, vagy a talpnyaló Gonda, na és akik közül a telepiek a küldöttségüket összeverbuválták! Ezeknek egyenesen szükséges azalázkodás, és mindegyik mélyebbet akar hajolni a másiknál! így hát kitüntetés, előléptetés, évforduló: mind jó alkalom nekik a köznapinál is nagyobb meghajlásra. Ilyenkor kis bronzszobrocskát hoznak az íróasztalra, márvány írókészletet, ezüst cigarettatárcát, emlékérmet miniatűr verettel. Én megtanultam, testvér, azt is, hogy mi a miniatűr, meg a mozaikberakás, mert olyat is hoztak. És a bárgyú mosoly a képükön, és olyan szavak, hogy azt hinnéd, gúnyolódnak. Na, figyeld már, hogyan hallatszik például ez: — Az osztály dolgozói, szeretetük jeléül . .. Vagy mit szólsz ehhez: — Kitüntetése alkalmából mindannyian büszke mellel állunk a mi osztályunk vezetője mögött... Meg aztán, hogy: — Biztosíthatjuk, hogy egy-emberként sorakozunk a bölcs célkitűzései megvalósításáért vívott harc első vonalában ... — Na, tudnál te ilyeneket kitalálni? Aztán kézfogás, olyan puha, langyos... Az igazgató meg így: — Te, Viczián elvtárs, ezt neked kell elintézned. Csak te beszélhetsz az emberekkel. Te tudsz a nyelvükön, Viczián elvtárs, hiszen te ugyebár ... na, igen . .. Na igen, én paraszt! — de ezeket a szavakat már csak úgy némán, harag nélkül prüszköli most az ég felé, hogy a szeplős testvér meg se rebben tőlük. Na igen, cimbora. így aztán Viczián elvtárs, leépítéskor, elbocsájtáskor, áthelyezéskor . . . Úgy ám, ilyenkor mindig elővettek, hogy Viczián elvtárs, meg kell értetned a dolgozókkal, a népgazdaság érdeke, Viczián elvtárs, hiszen előtted nem kell külön kifejtenünk, hogy hazafias kötelesség, igen, ezt hangsúlyozd, kérlek, különös nyomaték- kai. Ha te mondod, megértik. És húzd alá, hogy.. . Na, várjunk csak. Hé! Te tudod, mi az, hogy aláhúzni? Fenét tudod. Amikor olyasmit mondasz, aminek nem örülnek, akkor hivatkozol valamire, aminek— ni, hogyismond- jam, várj... — említesz valamit, aminek tekintélye van. Szóval, aláhúzol. Ha azt mondod, népgazdaság, ötéves terv, hazafiság, életszínvonal? — akkor még feleselnek talán. De alá kell húzni.. . Aláhúzás után nekem már nem ellenkezett senki. Nem, senki. Úgy látszik, megértették. De hogy mi ebben olyan nehéz, hogy mindig én, éppen csak én intézhettem el, én? Ezt is meg íehet érteni?! Hát ki vagyok én?!... A szeplős mozdíthatatlan. Feje alighanem olyan súllyal támaszkodik könyöklő karjára, hogy biccenteni se tudna. A szemét se nyitja föl, csak úgy elbődül: — Káder, az vagy! — Mi... mi az?! .. . — Te mondtad. Viczián János körülnéz: — hát érdemes itt ennek morfondírozni? — De azért belefog mégis újra. S most már sokkal élénkebb: — Erre figyelj csak, kisöcsém! Mert így ment ez minálunk: 26
