Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8. szám - Köteles Pál: A dublőr (elbeszélés)
KÖTELES PÁL A DUBLŐR Hanyatt feküdt a heverőn s már második napja csak egyetlen dolog járt az eszében: a filmgyár. Először örült, hogy gondoltak rá, aztán dühös lett. Azt még elviselte volna, ha csupán epizódszerepet bíznak rá. Akkor legalább elidőzött volna arcán egy-két pillanatra a kamera, és Valamelyik nagyokos talán észreveszi, hogy az arcán, a mozdulatában, a gesztusaiban mégis van valami, amiért érdemes ráosztani egy kisebb szerepet, majd egy nagyobbat, s végül... Lecsukta a szemét s nem akart többé a megbízatásra gondolni. Túlságosan szép lett volna győztesen visszatérni a szakmába, úgy, hogy a Csonka Tamás sikerétől a színházigazgatónak leessen az álla. Arra rettent föl, hogy becsapódik az előszoba ajtaja. Az asszony sokáig matatott valamivel, bement a konyhába, s csak jó idő elteltével lépett be a szobába. — Büdös Van — mondta, s kinyitotta az ablakot. — Oszlásnak indultam, Eszter — szólalt meg Tamás anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. — Azért még nem kell bebüdösíteni — tárta ki az ablakot az asszony. — Fázom — burkolta magát egy plédbe a férfi — s a fal felé fordult. — Dolgozni kell, mozogni kell, s akkor nem fázol meg olyan könnyen. Egyébként — állt meg mellette Eszter — meddig csinálod még ezt? — Mit? — Amit nem csinálsz? Enni kell fiam, érted, zabálni kell. Élni! — Élni? — Visszhangozta Tamás és egykedvűen dobolt ujjaival a falon. — Mondd, mi az, hogy élni? Hirtelen megfordult. Az arca penészsárga színű volt, s a koromfekete szakáll még inkább kihangsúlyozta sápadtságát. Ahogy gubancaiban összehúzódott a a pléd alatt, inkább hetvennek nézett ki, mint huszonhat évesnek. Elesettsége még inkább szánalmas Volt, amikor Eszter lehúzta róla a plédet. A térdét az álla alá rántotta, s vacogott. Az asszony egykedvűen állt mellette. A vörös hajkeretből elővilianó zöld szemekből nyugtalan fények lövelltek Tamásra. Fekete bársony kosztümjében való- színűtlenül csinos volt, egy rövidlátó aligha vette volna észre a derekát. Nem hiába bolondultak érte a diákok. A legszemetebb darabot is megnézték, ha Cs. Barna Eszter játszotta a főszerepet. Csak meg kellett állnia a színpad közepén, s annyit mondani „az egerek megint rágcsálnak” s a fergeteges taps majd szétvetette a színházépületet. Még a lányok is szerették, talán azért, mert diákkorúnak tetszett. — Pedig már eljátszotta a Júliát, s volt Nóra is. — Takarózz be — lökte vissza Tamásra a plédet s mellé ült, — az ördög vigyen el. Azt hiszed, hogy terhemre vagy? Szeretlek ... A fiú keserűen mosolygott. — Gyönyörű, hogy még emlékszel rá. — Még most is szeretlek. — Mire jó ez a maszek játék, ha a kamera előtt nem játszhatunk? — Ez nem játék, Tamás, már két hónapja mondom, hogy nem játék, de te csak nézed a plafont, meg a falat. Egyáltalán érted, miről beszélek? — Hogyne érteném? Hogy te állítólag . . . — Biztosan — mondta komoran az asszony — Az istenért, szedd össze magad, amíg nem késő. Cipóhassal már nem játszhatom. — Hm ... — mondta a fiú, s kezét rátette az asszony hasára — érdekes, semmi változás — mondta olyan szürkén, amilyen színtelenül csak ki lehet ejteni egy mondatot. 6
