Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Hagyománykutatás és népismeret (Dr. Kós Károly valóságos válaszai Bárth János képzeletbeli kérdéseire)
választásakor is. (az őrségi Züric-völgye, a Garam-völgyi Léva-környék) A Kárpáton túli román kutatópontjaim kiválasztásánál is (Vilcea, Dorohoi) fontos szerepet játszott ez a szempont. — Jó, hogy szóba került Vilcea és Dorohoi. Mindkét Kárpátontúli táj román építé- szetéró'l egy-egy magyar nyelvű tanulmányt írt, amelyek sikeresen járultak hozzá a magyar néprajztudomány látókörének bővüléséhez. Általában elmondható, hogy Ön különösen e két tanulmányával, de más írásaival is, igyekezett közvetíteni a magyar néprajztudomány számára az Erdélyen kívüli román népélet ismeretét. — Az 1948—49-es tanévben a Bolyai Tudományegyetem történelem-földrajz szakos hallgatóinak kellett néprajzot előadnom. Ekkor dolgoztam ki első ízben egy „Románia néprajza” című féléves kurzust. S ekkor éreztem erősen, milyen hiányos még ismeretünk a Kárpátontúli román vidékek néprajzáról. Alig van román néprajzi szakirodalom, a magyar néprajzkutatók pedig éppen semmit sem tudnak e közeli országrész néprajzáról. Ilyenformán a román tudományosságot is szolgálni, de a magam ismereteit is gyarapítani akartam, midőn 1949 nyarára az egyetemtől kéthónapos dobrudzsai kiszállásom engedélyezését kértem. Meg is kaptam a delegációt és a pénzt, de a gyűjtőútra — a Duna—Fekete tenger csatorna épp akkor kezdődő építése miatt — már nem kerülhetett sor. 1968-ban a minisztérium felajánlott egy Vilcea megyei gyú'jtő- utat általam választott falucsoportban és kutatási témával, ha vállalom egy kezdő néprajzi muzeológuscsoport bevezetését a néprajzi gyűjtésbe. Vilcea, Olténiának Munténi- ával szomszédos hegyaljai megyéje. Főleg a havasalji Otasan patak menti falvak igen alkalmasnak mutatkoztak a kutatásra és így el is vállaltam az itteni munkát. Gyűjtésemről magyar nyelven a Népélet és néphagyomány c. kötetemben számoltam be. Mikor aztán a minisztérium fölvetette egy egész Moldvára kiterjedő széles körű népi építészetkutatás tervét, én már kérés nélkül is jelentkeztem csoportvezetőnek a legismeretlenebb vidékre, Dorohoiba, amely Moldva keleti, Nyírségre emlékeztető tája. Nem bántam meg ezt sem. Munkám eredményéről és tanulságairól a Tájak, falvak, hagyományok c. kötetemben számoltam be a magyar olvasóknak. Ezután következett volna régi tervem megvalósítása a dobrudzsai gyűjtőút, amely ekkorviszont a minisztérium átszervezése miatt nem valósult meg. Szerintem elengedhetetlenül szükséges, hogy bármely nemzetiségű néprajzkutató maga is végezzen közvetlen néprajzi gyűjtést az együtt élő szomszédos más nemzetiségek körében. Én nem tudom elképzelni, milyen erdélyi magyar kutató lennék az erdélyi románok és szászok közt, valamint a Kárpátokon túl végzett saját, közvetlen nép- rajzi gyűjtéseim, megfigyeléseim nélkül. — Az 1970-es években megjelent kászoni, szilágysági és Kis-Küküllő menti népművészeti monográfiák bevezetőiben többször szó esik arról, hogy e könyvek anyagát az 1950-es években gyűjtötte Nagy Jenővel és Szentimrei Judittal közösen. Sőt ekkortájt készültek el nyomdakész kéziratok is, csak kiadójuk nem akadt két évtizedig. Ugyanezekben a bevezetőkben olvashatunk más régi kollektív kutatásokról is, amelyeknek anyaga még nem jelent meg. Hogyan emlékezik ezekre a nevezetes közös munkákra? 1948-ban a Fekete-Kőrös völgyében, 1949-ben pedig a moldvai csángók közt szervezett népnyelvkutató-csoportban még egyedül voltam néprajzkutató. Az 1950-es évek a csoportos néprajzi monografikus kutatások évtizede volt. 1951-ben Dunare Nicolae múzeumi kollégámmal, kolozsvári magyar és román szakemberek közös néprajzi kutatását szerveztük meg a Mezőségen Katona központtal. A következő években, mint az Akadémia Művészettörténeti Intézete népművészetkutató osztályához kinevezett és magyar kutatócsoport vezetésével megbízott tudományos kutató Kászonban, a moldvai csángóknál, a Szilágyságban és a Kis-Küküllő vidéken szerveztem közös népművészeti kutatást Nagy Jenő, Szentimrei Judit és számos csatlakozó önkéntes gyűjtő és nyári 60
