Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Bari Károly: Cigány népköltészet (műfordítások)
Sírdogált a cigányasszony: este van már, s fia nem jön, hová kószált, hol keresse? Tűzhizlaló kovácshoz ment, bocskort csináltatott vasból, nagy vaspálcát vándorbotnak, nekivágott a világnak. Bejárta az egész földet, kicsi fiát nem találta, visszafordult sírdogálva, egyszer csak egy várhoz ért el. Ablakából Fagyos király meglátta őt, rákiáltott: — Hé, te vénség, felelj nékem, mit keresel, mért kószálsz itt? — Jaj, nagyuram, Fagyos király, járom a kerek világot: hétesztendős kicsi fiam elrabolták, őt keresem. — Ha keresed, megtaláltad, menj a pince ablakához, kérdezd tőle hangos szóval: él-e még vagy meghalt régen, él-e még vagy meghalt régen? Fut az öreg cigányasszony pincebörtön ablakához. — Kicsi fiam, mi van véled? Élsz-e még vagy meghaltál már, élsz-e még vagy meghaltál már? — Se nem élek, se nem halok, gondjaimmal viaskodok, lefoszlott rólam a gúnya, nagy hajamba burkolódzom. Szombat szent napja ragyog ma, szent vasárnap napja holnap, holnap adnak a halálnak, tort is ülnek, ökröt vágnak, kemencében cipót sütnek. Arra kérlek, kedves anyám, látogasd meg Fagyos királyt, ígérd neki táltos lovam, szép táltos lovamat, Murgut, szép táltos lovamat, Murgut! — Jaj, mit beszélsz, kicsi fiam, a lovadnak csontja sincs már! — Lovam sárga koponyáját trágyadombon megtalálod, elhozod a várudvarba, nevét háromszor kiáltod, Murgu lovam föltárnád majd. így is tett a cigányasszony. A megsárgult koponyából aranyszőrű táltos termett, kantárt dobott a fejére, elvezette a királyhoz. Tündökölt az aranytáltos, egész világ eljött látni, csillagokat prüszkölt, rúgott, aranyhátán nem tűrt senkit. Szólt az öreg cigányasszony: — Jaj, nagyuram, Fagyos király, engedd ki a ló gazdáját, megfékezni ő tudja csak: reá hallgat, senki másra, megszelídíti majd néked! — Igazad van, cigányasszony, s jó tanácsnak helye van most; kis rabomat kiengedem, szelídítse meg a táltost. Mint sötét köd, rabság oszlik, földre hull az ajtó zárja, vasajtó előtt a táltos kis gazdáját térden várja. Letérdelt az aranytáltos, arany nyergét felkínálta, rápattant a kis legényke, s anyját szólította szája. Maga alá vette anyját, fölrepült az aranytáltos, felhők csaholtak utánuk, hamar feltűnt fehér házuk. Udvarukra betoppantak, lobogó tüzet gyújtottak, tűznek parazsát kiszedték, aranytáltos elé tették: izzó abrakkal etették. Magukról sem feledkeztek, meleg, friss cipóból szeltek. — Murgu lovam, ittunk-ettünk, de dolgunkkal nem végeztünk, induljunk hát vissza máris, Fagyos királyt megkeressük, elhúzzuk majd a nótáját! — Gazdám, gazdám, kicsi gazdám, milyen gyorsan szálljak véled? — Murgu lovam, úgy szállj vélem, se tenéked, se énnékem semmi bajunk ne eshessen! Szélként suhant Murgu táltos, hétesztendős kicsi fiút 53
